Az Öreg Farkas elköszönt

Tizenhárom hónapja kicsit még bizakodott, bár a csalódottság már ott bujkált a szavaiban. Nem a brazil válogatott szerény világbajnoki szereplése miatt fogalmazott keserűen: a benne buzgó tettvággyal nem tudott mit kezdeni. Igaza volt: alig töltötte be a hetvenötödik évét…

„Még csak nem is gondolok a visszavonulásra. A futball az életem, nyitott lennék minden ajánlatra, de senki sem keres. Pedig jól vagyok, még sokáig tudnék magas színvonalon dolgozni.”

Ezt nyilatkozta Mário Jorge Lobo Zagallo, az Öreg Farkas, ahogy Brazíliában becézik harmadik neve után azt a futball-legendát, aki a sportág történetében először lett játékosként és szövetségi kapitányként is világbajnok, ezt azóta is csak a németek Császára, Franz Beckenbauer tudta elérni. S minden idők alighanem legeredményesebb labdarúgó-egyénisége most hétfőn bejelentette a visszavonulását. Maga a bejelentés nem több egyszerű gesztusnál, hiszen az idézett mondatok is jelzik: Zagallónak a tavalyi világbajnokság óta semmi dolga nem akadt. Így most tulajdonképpen csak annyit jelentett ki, hogy 76 évesen végképp beletörődik a sorsába.

Ő volt az a futballista, akiről mindenki tudta, hogy egyszer remek edző lesz. Még csak a húszas évei derekán járt, amikor a mesterei már kikérték a véleményét. Aymoré Moreira, a kilenc évvel ezelőtt elhunyt szövetségi kapitány élete végéig emlegette, hogy nem esett volna kétségbe, ha megsérül egyébként nagyszerű formában lévő középhátvédje, Mauro is. Hiába volt a keretben Bellini (1958 világbajnoka) és Altair, ő bizony Zagallót vonta volna vissza a védelmet irányítani! Zagallo volt az is, aki 1958-ban Nilton Santosszal együtt bekopogtatott Vicente Feola kapitányhoz a világbajnokság előtt, s rábeszélte, két poszton feltétlenül váltson, és tegyen be a csapatba két sihedert, Garrinchát és Pelét…

Zagallo egyébként már az ötvenes években ismert labdarúgónak számított Brazíliában. A posztja balszélső volt, de a mai fogalmaink szerint inkább bal oldali középpályást játszott. Eleinte a Flamengóban ért el szép sikereket, majd 1958-ban átszerződött a Botafogóhoz, amely egyedüli vetélytársa volt a Pelé által vezérelt Santosnak. Játékosként kétszer nyert világbajnoki aranyat, előbb 1958-ban Svédországban, majd négy évvel később Chilében. Ezt követően eltűnt a világ szeme elől, és akkor bukkant fel újra, amikor 1970-ben, a mexikói világbajnokság előtt néhány héttel átvette Joao Saldanhától a brazil válogatott irányítását, amellyel diadalmenetben nyert kapitányként is aranyérmet. Maradt a válogatott élén, de közben dolgozott a Fluminensénél és a Flamengónál is, majd következett 1974, amikor Németországban csak negyedikek lettek a brazilok a vb-n, és a kudarc miatt mennie kellett.

Vándorbotot vett a kezébe: egy ideig otthon dolgozott, ám hamarosan a Közel-Keleten edzősködött, ült a kuvaiti, a szaúd-arábiai válogatott, az el-Hilal nevű klubcsapat kispadján. Az Arab Emírségeket kijuttatta 1990-ben az olaszországi világbajnokságra, ám még a torna előtt átadta a helyét Carlos Alberto Parreirának, aki Mexikóban a segítője volt, és akivel ezután is összefonódott a sorsa. Parreira, aki egy évvel később már brazil kapitány lett, felkérte egykori mesterét, legyen a válogatott technikai koordinátora – mi nevezzük tanácsadónak–, majd amikor a megnyert vb után távozott, a helyét Zagallo vette át, és irányította a brazil válogatottat egészen a franciaországi ezüstéremig. Úgy volt, 2002-ben visszatér koordinátornak, ám Japánban egy volt rendőr, a Vasco da Gama mestere, Antonio López segítette Felipe Scolari munkáját. Ám még ezután is volt visszaút: amikor ismét Parreira lett a kapitány, ismét Zagallót hívta maga mellé, de a németországi kudarc után mindketten búcsúra kényszerültek, és így Zagallónak meg kell elégednie azzal, hogy játékosként, kapitányként és koordinátorként Brazília öt világbajnoki címéből „mindössze” négynek lehetett részese…

Egyetlen csatája maradt a tények tudomásul vételéből adódó hétfői bejelentés után, de az ellenfél minden eddiginél veszélyesebb és kegyetlen: a gyomorrákot kell legyőznie. Az orvosok állítják, kikezelték, két éve nincs is tünete, ám a teljes gyógyulás bizonyosságához állítólag öt esztendőre van szükség. Zagallo tehát most vár.

Már nem ajánlatra: a túlélés esélyére.