Dolgozzatok!

Talán némi anyagi ráfordítással megérné egy előadás erejéig Magyarországra csábítani az aranylabdás és aranycipős bolgár futball-legendát, Hriszto Sztoicskovot, hogy ugyan csepegtessen a magyar lelkekbe még több önbizalmat. Hogy higgyünk benne, igenis tehetségesek vagyunk, sőt tudunk futballozni is.

A világsztár jobbkor nem is nyilatkozhatott volna lapunknak, mint most, amikor valami megmozdulni látszik fociügyben, amikor megint lelkesednek az emberek a válogatottért, amikor már nem lehet belépőt kapni a fehérvári magyar–bosnyák Eb-selejtezőre (tényleg csak zárójelben: az maga lenne a csoda, ha még jegyüzérek is felbukkannának a stadion környékén, mert az már a legendás időket idézné, amikor egy-egy meccs népünnepély volt, s hetven-, nyolcvanezren ültek a lelátón).

Szóval a derék Hriszto Sztoicskov azt mondja, legyünk büszkék az olaszok elleni 3-1-es sikerre (naná!), merthogy a mai atomfutballban nincs különbség barátságos és tétmérkőzés között: a világbajnokot legyőzni több mint csoda, ilyen eredmény mögött már van tudás, hit, akarat.

Ami pedig bónusz a világsztár részéről, hogy azt is megmondja, mikor lesz igazán jó a focink – íme: „...ha majd a világ futballszurkolói úgy ismerik a magyar labdarúgókat, mint annak idején Détári Lajost, akkor elmondhatják, hogy újjászületett a magyar futball”.

Addig még van egy kis idő, de azért arra jó ez a mondat, hogy a fellegekből lerántson minket a földre az olaszok elleni eufória után, hogy büszkeségünk mellett azt is érezzük: a futballban is kell dolgozni.

Az edzőknek azért, hogy kinevelődjenek (újra) Détári Lajoshoz hasonló sztárok, a játékosoknak pedig azért, hogy eljussanak odáig, ahol most a bosnyákok tartanak: Magyarország ne a 65., hanem a 25. legyen a FIFA ranglistáján.

Manapság ez a tét.

Előrébb lépni győzni akarásban, eredményességben, mentalitásban, hozzáállásban, akaratban, szerénységben, azért, hogy sztárfutballistáink legyenek. Hriszto Sztoicskovnak csak elhisszük, hogy megéri…