Ünneplés és szenvedés

Gála volt tegnap a Manchester United stadionjában. Persze nem a mai csapat sziporkázott – az egyelőre csak névsorában emlékeztet arra, amely bajnok lett tavasszal –, hanem élő MU-legendákat ünnepelt az Old Trafford.

Roy Keane volt az első. Az ír gondban volt a kezdés előtt: fogalma sem volt róla, miként kezelje, hogy nem Manchester United-mezben, csapatkapitányi karszalaggal a balján ballag ki az Old Trafford gyepére, hanem a Sunderland menedzsereként, öltönyben. Úgyhogy húzta az időt, még a klub idős, a játékoskijáró oldalában posztoló hölgy alkalmazottaival is váltott pár szót, tudván, hogy amikor kilép a sátor alól, a közönség egyként fog felugrani helyéről, márpedig „Keano” az érzelmes pillanatokat nemigen tudja kezelni. Éppen ezért a szögletzászló előtt még az MU-stáb egyik arra kószáló tagjával is csevegett kicsit. Utána viszont már nem volt mit tenni: irány a pálya! A publikum pedig tényleg emelkedett…

„Keano, Keano, Keano” – szólt a lelátó, Keane meg félszegen kiintegetett. Ugyanezt tette a Keane-hez hasonlóan manchesteri kedvenc, Steve Bruce is nemrég, ám a Birmingham szurkolói egyáltalán nem örültek annak, hogy jelenlegi edzőjük még mindig nagy barátságban van az MUval, kifütyülték saját csapatuk trénerét – a Sunderland szimpatizánsai érettebben viselkedtek.

Ole Gunnar Solskjaer volt a második. A sorozatos térdsérülései miatt a héten visszavonuló norvég veterán igencsak szomorkás ábrázattal kocogott ki a kispadok közti régi játékoskijáróból a két csapat által alkotott sorfal között, és hiába tapsolta meg az őt megtapsolókat a kezdőkörben, nem biztos, hogy a meghatottságtól volt könnyes a szeme…

A két ünnepelt azonban hamar egymásra talált: ahogy Solskjaer lesétált, Keane kilépett a temérdek ott álló közül, hogy pacsizzon az egykori társsal. A két hős barátságát jól jellemzi, hogy Solskjaer egyike azon keveseknek, akiknek megvolt és megvan Keane telefonszáma. Pedig ahhoz nem juthat hozzá akárki, David Beckham manchesteri játékosként például nem részesült ebben a megtiszteltetésben.

Később aztán megváltozott a hangulat, Roy Keane úgy osztotta ki a bírót egy neki nem tetsző ítélet után, mint játékoskarrierje csúcsán. Pedig amúgy jól dolgozott a Sunderland, úgy játszott, ahogy az MU ellen kell: hátravonva az embereket és megtartva a labdát. Ebben a műfajban Dwight Yorke volt a legjobb, aki a Sunderland keretében alakuló „kis Manchester” első tagja volt tavaly ősszel. Azóta már a régi nagy csatárpartner, Andy Cole is leszerződött Keane társulatához, másik négy, anno a United kötelékébe tartozó játékoshoz (Danny Higginbotham, Liam Miller, Kieran Richardson, Paul McShane) hasonlóan.

Ahogy azt múlt héten már megjegyeztük, a kevés és rossz formában lévő támadó miatt nem hatékony United ezúttal sem volt éles, ami a Sunderland okos taktikájával párban ismét döntetlent sejtetett. Végül azonban Louis Saha góljával mégis a „mai” Manchester United zárta boldogabban a szombatot, amit Roy Keane rezignált arccal nyugtázott piros sportszékébe süppedve.

A végén a két tréner egymás mellett baktatott le a pályáról, szót sem szóltak egymáshoz, csak a zúgó vastapsot hallgatták…