(suttogva) Tudna egy óra múlva hívni?
Tudnám, de miért?
Szervezőbizottsági ülésünk van…
Egy órával később.
(még halkabban suttogva) Szörnyen sajnálom, de még legalább egy órát tart a megbeszélés.
Megértem, de hát éppen ezért beszéltük meg tegnap erre az időpontra…
(már alig érthető a suttogás) Ne haragudjon, de le kell tennem.
Újabb egy óra elteltével.
Most már tudunk beszélni?
(meglepően érces hangon) Na, végre, most fejeztük be, éppen a buszmegállóban várok a járatra, hopp, már meg is érkezett! Ezerszer kérem az elnézését, de most tart a háromnapos őrület, kétszázkét ország küldöttsége jött el a lehetséges kétszázötből az olimpiai megnyitót kerek egy évvel megelőző rendezvénysorozatra.
Semmi gond. Az imént hallottam az önnel készült interjút az egyik hírrádióban, hogy bírja ezt a heves médiaérdeklődést?
Igyekszem minden kérésnek eleget tenni, szerintem ez a kötelességem.
Érdekes, ezt nem minden nemzetközi tisztségviselőnk gondolja így…
Egyébként tisztázzuk végre: egészen pontosan mi az ön funkciója?
Főtanácsadó vagyok, angolul senior advisor, ezenkívül pedig a BOCOG-ban – megint csak angolul – „director of NOC relations and services”. Azaz a nemzeti olimpiai csapatok Pekingbe utazásával és itt-tartózkodásával kapcsolatos teendők igazgatója. Ötven ember dolgozik a kezem alá, öt regionális igazgatón keresztül irányítom őket.
Hol áll a hierarchiában?
A piramis csúcsán Liu Csi, a BOCOG elnöke áll, ő tekintélyes pártfunkcionárius a Kínai Kommunista Párt legbelső köreiből. Alatta van az öthat operatív alelnök, közülük hárman is az én közvetlen főnökeim. Nekem bejárásom van hozzájuk, nem kell külön bejelentkeznem, tehát a csúcstól számítva valahol a két és feledik szinten vagyok.
Beszél kínaiul?
Néhány szót. Nem fontos, a szervezetben mindenki tud angolul.
Nyilván sehol sem tanítják, amit most ön végez, s amit korábban Sydneyben és Athénban is csinált. Mégis megkérdezem: hova járt egyetemre a BOCOG magyar igazgatója?
1991-ben végeztem az ELTE Bölcsészkarán angol nyelv és irodalom szakon, majd a budapesti Közgázon szereztem másoddiplomát 1997-ben, a ma oly divatos MBA-fokozatot. De igaza van, amit az utóbbi csaknem egy évtizedben csinálok, azt sehol sem tanítják.
Találkozott már Steven Spielberggel?
Tessék? Ja, értem már… Nos, a sztárrendező is tagja annak az alkotó közösségnek, amely a megnyitóünnepséget tervezi. De én még nem találkoztam vele, valószínűleg csak napokra jön Pekingbe. Jómagam szintén benne vagyok a megnyitó előkészítésében, csakhogy én nem a kreatív, hanem a logisztikai csapatban. Összesen tizenkétezerötszáz sportolót kell mozgatnunk, a lelátón pedig nyolcvanezer nézőt. Nem lesz egyszerű.
Amúgy milyen az idő Pekingben augusztus közepén? Tényleg olyan fullasztó a szmog, ahogy mondják?
E pillanatban tűz a nap, legalább harmincöt fok van, s párás a levegő. A szmog tényleg létező gond, de annál is nagyobb baj, hogy a Góbi-sivatag itt van a szomszédban, s időnként valóságos homokvihar tombol a városban.
Abban a városban, amelyben hárommillió autó közlekedik.
S amely városnak tizenötmillió lakosa van. Peking akkora területen fekszik, mint a Dunántúl, felfoghatatlanul hatalmas metropolis. Természetesen tudatában vagyunk a szmogproblémának, komplett erdőket telepítünk a város különböző területeire.
A minap olvastam valahol, hogy holnap is kezdődhetne az olimpia, annyira jól állnak az előkészületekkel, de szerintem ez ostobaság.
Az. Természetesen még hátravan a létesítmények „felöltöztetése”, ahogy én szoktam nevezni. A „hardware” nagyjából elkészült már, a „software” még nem. Időarányosan pontosan ott tartunk, ahol tartanunk kell.
Nem úgy, mint négy éve Athénban!
Ha már szóba hozta Athént, mindenképpen szeretném elmondani, hogy bármennyire is bohémek – sőt mondjuk ki nyugodtan, olykor linkek – a görögök, az a négy-öt év, amelyet az ottani szervezőbizottság egyik igazgatójaként eltöltöttem, életem legcsodálatosabb időszaka volt. Az ismert okok miatt a hét évre kalibrált munkát öt év alatt kellett elvégeznünk, s aki ott járt, tanúsíthatja: remek, hangulatos játékokat rendezett Athén.
Grandiózus lesz a 2008as olimpia?
A világ legnépesebb országától mit vár? Természetesen grandiózus lesz, százhúsz hivatalos helyszínen zajlanak majd az események. A menedzsmentnek egyébként még fel kell nőnie a feladathoz, de biztos, hogy fel fog nőni.
Mire számítson az a magyar sportoló, újságíró, turista, aki ott lesz Pekingben? Diktatúrára? Demokráciára? Szocializmusra? Kapitalizmusra?
Jó kérdés, azt hiszem, az említettek sajátos elegyére. Természetesen nem akarom rózsaszínűbbre festeni a képet, mint amilyen: a politikai rendszer szocializmus és persze diktatúra. Ám mindent meg lehet vásárolni, nincs áruhiány, senkit sem figyel meg a titkosrendőrség, én legalábbis nem vettem észre, hogy engem lehallgatnának vagy követnének. A fejlődés üteme példátlan, Pekingben és Sanghajban több daru működik, mint a világ összes többi országában együttvéve. S ami szerintem a legfontosabb: az emberek nem boldogtalanok, márpedig ez a legpontosabb barométere egy országnak. A külföldieket valamiféle furcsa tisztelet övezi, a kínai ember – nem találok rá jobb szót – felnéz az idegenre, az pedig elképzelhetetlen, hogy egy turistát meglopjanak, netán kiraboljanak. Ettől senkinek sem kell tartania!
Ha jól tudom, most jön az igazi főpróba.
Úgy van. Tizenhárom sportágban rendezünk egyidejűleg tesztversenyeket. Ha ezeken sikeresen túljutunk, akkor már tényleg nincs mitől tartanunk. Nem mintha most annyira aggódnék. Tudja, egy évvel a megnyitó előtt ugyanezt nem mondhattam el sem Sydneyben, sem pedig Athénban.