A vízipóló alkimistája

Egyes források játé kosként is olimpiai bajnokként említik, mások viszont hallgatnak erről… Mi az igazság?Egyes források játé kosként is olimpiai bajnokként említik, mások viszont hallgatnak erről… Mi az igazság?

Az, hogy tíz nappal az 1968-as olimpia kezdete előtt, a mexikóvárosi edzőtáborban – húszévesen én voltam a csapat legfiatalabbja – nekiálltunk futballozni a tréning végén, s eltörtem a lábamat – mondta Ratko Rudic.

– Ugrott az olimpia, pedig a jugoszláv válogatott, Mirko Szandiccsal, Ozren Bonacsiccsal, Ivo Trumbiccsal, Zoran Jankoviccsal, megannyi világsztárral, meg sem állt az aranyéremig. Ezzel el is úszott az egyetlen esélyem az olimpiai aranyéremre, hiszen tizenkét évvel később, Moszkvában – amikor kétszázhetvenkilencszeres válogatottként immár a csapat korelnöke voltam – már nem igazán volt reményünk a végső győzelemre.

Ha most rosszmájú lennék, azt mondanám: a mexikói eset volt pályafutása egyetlen peches epizódja.

Tényleg rosszmájú lenne, ha ezt állítaná. Továbbá burkoltan arra célozna, hogy az edzőként elért három olimpiai s ugyanannyi világbajnoki aranyérmem a szerencse szüleménye.

Ez még véletlenül sem fordult meg a fejemben.

Az viszont nem mindennapi fegyvertény, hogy Moszkvában még csapatkapitányként lett ezüstérmes, majd négy évre rá Los Angelesben szövetségi kapitányként olimpiai bajnok. Hogyan sikerült?

Az 1984-es olimpiai arany valamennyi edzői sikerem közül a legváratlanabb és legmeglepőbb. Nekem feltétlenül. Amikor 1980 végén visszavonultam, megkaptam a juniorválogatottat, amelyben olyan fiatalok bontogatták a szárnyaikat, mint például Perica Bukic. Aztán 1984-ben kineveztek szövetségi kapitánynak, s a Los Angeles-i csapatban már ott volt az akkor tizennyolc éves ifjú. Különben 1988-ben megismételte magát a történelem.

Amennyiben?

Akkor is az Egyesült Államok lett a második, s a döntőben mindkétszer öt kettőre vezetett ellenünk a harmadik negyedben.

Barcelonáról mi jut az eszébe?

Az, hogy meccsről meccsre javult az olaszok teljesítménye, akkor ugyanis már őket edzettem.

Nekünk, magyaroknak – annak ellenére, hogy nem az volt minden idők legerősebb válogatottja – jókora esélyünk volt önök ellen a győzelemre.

A mindenkori magyar válogatott bármelyik világversenyen az aranyérem esélyese. Így volt ez a múltban, s így van ez most is.

Na végre, a jelenben vagyunk. Milyen volt a hazaérkezés Melbourneből?

Kaotikus. Harmincezer szurkoló tombolva fogadott bennünket világbajnokként Zágráb Jellasics bánról elnevezett főterén.

Tudja, hogy Jellasics a magyar történelemnek is fontos szereplője?

Tudom, és azt is tudom, hogy nem igazán pozitív. Szóval, mennybe mentünk.

Elárulná, mi a horvát titok?

Csak a legnagyobb közhelyet mondhatom: munka, munka és még több munka. Amikor 2001-ben – a hatalmas sydneyi botrány után, tudja, amikor eltiltottak egy évre – átvettem az amerikai válogatottat, a következő adagokat teljesítettük egy-egy edzésnapon a dél-kaliforniai milliomoscsemetékkel: reggel egy óra súlyemelés, aztán három óra úszás, délután videoelemzés, majd este előkerült a labda is. Az úszóedzést ötezres adaggal kezdtük, s amikor felmentem napi tizenöt kilométerre, a keret fele elköszönt. De aki megmaradt, abból vízilabdázó lett.

Nálunk az az általános vélekedés, hogy nem Horvátország nyerte meg a melbourne-i vébédöntőt, hanem mi veszítettük el…

Ne is folytassa, mert ez egyszerűen badarság! Akkor most az athéni olimpia döntőjét önök nyerték meg, vagy a szerbek veszítették el?! Merthogy már a zsebükben volt az arany, az ugye világos. Nem, Melbourne-ben kiválóan játszottunk, mindenkit megvertünk, az elődöntőben a szerbeket is, méghozzá alaposan. Persze a döntőben voltak pillanatok, amikor a magyaroknak állt a meccs, de ha tüzetesen megnézi az összecsapás videofelvételét, legalább annyi olyan szituációt talál, amelyből mi jöttünk ki rosszul, mint amennyiből önök. Szóval, nagyobb különbséggel is győzhettünk volna.

Mi lesz Pekingben?

Ötös versenyfutás az aranyért: a négy melbourne-i elődöntős – Horvátország, Magyarország, Spanyolország, Szerbia – mellett ott lesznek az olaszok is.

És ön hol lesz Peking után?

Még csak hatvan leszek, legalább tíz jó évem van még az edzői pályán…