Másodszor is belga bajnok

Jóformán karácsony óta nem hallottunk Juhász Rolandról… Mondhatni, eltűnt a belga Anderlecht 23-szoros magyar válogatott játékosa – azonban ez nem igaz, hiszen Juhász Roland nap mint nap keményen dolgozott klubcsapatában, csak éppen csendben. A megfeszített munka gyümölcse májusban beérett: a védő immár kétszeres belga bajnoknak mondhatja magát.

Ez mindenképpen jelentős sikerként értékelhető.

Annál is inkább, mert a labdarúgó tavaly decemberben, amikor hosszasan nyilatkozott lapunkban, még kevesellte csapata és saját produkcióját. A bajnokságot akkor három pont előnnyel a Genk vezette, és a védő helye is bizonytalan volt együttese hátvédsorában. De ne higgyük, hogy panaszkodott – inkább csak sorolta a tényeket, s a tavasz aztán pozitív változásokat hozott az együttes életében.

„Jókora dac volt bennem és a csapatban – ismerte el Juhász

Roland, már az aranyérem biztos tudatában. – Nem volt egyszerű megvédeni a bajnoki címünket. Óriási dolog, hogy úgy tudtunk elsők lenni, hogy a Genk többször a bírónak vagy éppen a puszta szerencsének köszönhetően maradt versenyben. Emellett nagy volt rajtunk a nyomás. A sajtó és a közvélemény általában ellenlábasaink pártján állt. A legnagyobb sikerünknek azt tartom, hogy mindettől függetleníteni tudtuk magunkat, csak a céljainkkal és elérésükkel foglalkoztunk, nem a kritikákkal.”

Bizonyíték erre, hogy az Anderlecht a 14. forduló óta veretlen, és a legutóbbi hét bajnoki mérkőzését megnyerte (ezeken huszonhat gólt szerzett két kapott ellenében). A brüsszeli gárda kapta a legkevesebb találatot (mindössze huszonhetet) a bajnokságban – ez pedig a védelem és egyben Juhász Roland számára is hízelgő, bizonyítja, hogy a magyar hátvéd nem tétlen szemlélője volt a mérkőzéseknek.

„Felemásra sikerült a szezonom – cáfolt ránk elégedetlenségével a magyar védő. – Az ősszel jól kezdtem, sokan dicsértek, ám én vagyok annyira kritikus önmagammal szemben, hogy tudjam, ennél több kell. Aztán bokasérülést szenvedtem, és felépülésem után nem tudtam magam visszaverekedni a csapatba. Tudomásul kellett vennem, hogy ha kiesek, akkor van három másik játékos, aki a helyemre áll. De nem bánom, amíg ez a fejlődésemet szolgálja. Bár – megszámoltuk társaimmal – huszonhárom mérkőzésen tizenhat különböző felállásban állította össze edzőnk a védelmet, örülök, hogy tavaszszal már visszaküzdöttem magam a kezdőbe.”

Noha a forduló előtt még semmi sem volt biztos a bajnoki cím sorsát illetően (hiszen a Genk csupán két ponttal volt lemaradva a brüsszeliektől), egyáltalán nem volt rögtönzött az az ünneplés, amelyet Pető Zoltán csapata, az FC Brussels elleni, 6–0-ra megnyert hazai mérkőzés után csaptak Juhász Rolandék a szurkolóikkal. Ahogy a légiós fogalmazott:

„Volt itt minden, pezsgő és tűzijáték. Már az összecsapás előtt nagy volt a felbuzdulás a bajnokavatás lehetősége miatt. Bevallom, nem szeretem, ha már előre készülünk annak a megünneplésére, ami még nem is a miénk…”

Azt hihetnénk, hogy Juhász Roland titkon mégis kiagyalt valami meglepetést, hiszen amikor eldőlt, hogy az Anderlecht megszerzi fennállása huszonkilencedik, a védő pedig második belga bajnoki címét, előkerült egy magyar zászló is. Mint kiderült, nincsenek véletlenek, ám nem a játékos magánakciójáról volt szó.

„A stadionban mindig van kint két-három magyar lobogó, ezek egyikét kaptam a kezembe a győztes mérkőzés után – emlékezett vissza, majd szomorúan hozzátette: – Sajnos egy hónapja eggyel több hazai zászló van kifüggesztve, váratlanul elhunyt édesapám emlékére. És bár a bajnoki cím nem kárpótolhatja elvesztését, némi gyógyírt talán jelenthet…”