Ünnepelt „Megváltó”

Valahol azt olvastam, hogy a szerdán 60 éves Johan Cruyffban tisztelhetjük minden idők legkiválóbb futballistáját, aki nem nyert világbajnoki címet – amire (bár potenciális veszélyforrásnak tartom a „legeket”) hollandként nyilván rá is bólintanék balgán, csakhogy Magyarország is képes felmutatni egy ugyanekkora kaliberű „halhatatlant”: Puskás Ferencet. Annak a képzeletbeli dobogónak a tetején, ha karakterüknél fogva dünnyögve is, de talán megférnének egymás mellett. Becézések terén Cruyff mindamellett némi előnyt élvez Puskással szemben. Egyesek egyszerűen „Istennek”, mások El Salvadornak nevezték, szintén Katalóniában kapta az El Flaco (Madárcsontú) nevet, a hollandok Jopie-zták, míg a pihentebb elmék a „Pythagoras In Boots” (Pitagorasz cipőben – nagyjából) ragadványnévvel tisztelték meg, némiképp növelve az anyakönyvi neve miatt is irdatlan káoszt.

A karrier kezdetén az írásmód tekintetében megannyi félreértést és bosszúságot okozott a Cruyff (vagy éppen a Cruijff) forma. A szívhez szóló meghívólevél hangvételétől ellágyult fiatalember tízévesen csatlakozott az amszterdami Ajaxhoz, s valamivel túl a 17. születésnapján, 1964. november 15-én a GVAV elleni – 3–1-re elvesztett – derbin góllal debütált a felnőttcsapatban.

Másnapi kritikáikban a napilapok az ifjonc teljesítményét illetően messzemenően egyetértettek, ám a vezetéknév írásában, illetve az életkorban nem sikerült közös nevezőre jutniuk: hol 17, hol 18 éves Kruyff, Kruijff vagy Cruijff szerepelt a hasábokon, ráadásul a dilemma feloldásában kezdetben az érdekelt sem bizonyult partnernek. Hogy mi mentette meg az interjúk közben a legutóbbi cikkben az „elírt” név miatt leszúrt sajtómunkásokat? A becenevek tömege – az elismerés egyik legkifejezőbb formája.

Persze a siker mérhető anyagban is: a háromszor elhódított Aranylabda (Michel Platini és a honfitárs Marco van Basten tudott még triplázni), vagy az 1999-ben a labdarúgás statisztikáival foglalkozó intézmény, az IFFHS szavazásán elhódított „A XX. század legjobb európai labdarúgója”-cím, kevéssel utóbb második hely Pelé mögött az „Évszázad futballistája”-voksoláson, a játékosként és edzőként megnyert szekérderéknyi érem és serleg önmagában elég bizonyítékkal szolgál Cruyff kivételes játékát illetően.

A géniusz nevét a mai napig a holland labdarúgás globális csúcstermékével, a hetvenes évek elején Rinus Michels által kifejlesztett totális futballal azonosítják, csel őrzi az emlékét időtlen időkig, s 1996 óta a holland Szuperkupa, és ha kiemelkedő 14-est kell említeni a históriából...

Kétségtelen, az idolgyártásban is megelőzte korát. Híres hetesekkel, kilencesekkel, tízesekkel és tizenegyesekkel tele a futballpadlás, de a 14-es trikó kapcsán kizárólag rá asszociálunk, a korábbi „tömegtermék” kilencesre. A számváltás dátuma 1970. október 30.: a PSV-vel vívott bajnokin az Ajax 9-es meze Gerrie Mührenen feszült, a sérülés után visszatérő Johan Cruyff pedig különös indíttatástól vezérelve a 14-es dresszt húzta magára – hogy pályafutása végéig kitartson mellette.

Egy hónappal később ebben a trikóban rúgott hatot az AZ Alkmaarnak, ebben szerezte élete első (egyben utolsó) öngólját 1972 augusztusában az FC Amsterdam elleni presztízsmeccsen, s ezt cserélte le egy évvel később átigazolási rekordot jelentő hatmillió guldenért a Barcelona gránátvörös-kék szerelésére. A Barca egyébiránt két évvel korábban szerződtette volna, csakhogy Spanyolország határai az idő tájt zárva voltak a külföldi labdarúgók előtt.

Az 1960 óta az Atlético és a Franco-rezsim által patronált Real Madrid árnyékában vegetáló Barcának, a katalán függetlenség szimbólumának a holland volt az utolsó reménysége. Úgy várták, mint a Messiást, s úgy is fogadták, részben a németalföldinek a nyugat-európai sajtóban gyakorta idézett, nagy vihart kavaró kijelentése miatt. „Miért a Barcát választottam a Real Madriddal szemben?

Sohasem tudnék olyan csapatban játszani, amelyhez Francónak is köze van...” – szikrázta 1973 nyarán. Néhány hónapra rá a Barcelona bajnok lett, a reményteli holland pedig – aki, nyomatékosítandó hovatartozását, fiának a katalán Jordi nevet adta – megistenült. A múlt és a karakán kiállás ismétlődött: az argentínai világbajnokságon való szereplést meggyőződésből lemondó („Nem utazom olyan országba, amelyet katonai junta irányít, ahol a hatalom nevében megengedett az erőszak és a gyilkosság...” – nyilatkozta) Cruyff nélkül az oranje 1974 után újból ezüstöt szerzett.

Bár zsenialitásához kétség sem fér, olykor ennél hátrébb is végzett – játékosként, edzőként, sőt magánemberként is. Ami az utóbbit illeti, 2004-ben a „Legnagyobb holland” fantázianevet viselő szavazáson speciel a hatodik legtöbb voksot kapta, megelőzve a listán többek között Anna Frankot, Rembrandtot és Vincent van Goghot.

Azért az hátborzongató, hogy a mélyen vallásos hollandok között a „Megváltó” csak a hatodik helyre jó, nem?