Mégis visszatértek

Erdei Zsolt szerint az amerikai George Foreman kivételes klaszszis, azt is elképzelhetőnek tartja, hogy valaki visszatérjen, de címmeccsen nem lehet esélye. Gyorsan tegyük hozzá, a Jimmy Youngtól 1977-ben az év mecscsén vereséget szenvedő, majd tíz évvel később újra ringbe lépő Foreman 38 évesen végezte ki az áldozati bárány Steve Zouskit, hogy aztán 1994-ben, 45 esztendősen – 21 évvel azután, hogy Joe Frazier legyőzésével világelső lett – újra bajnoki öve legyen. Felmerül a kérdés, miért hagyott ki tíz évet. A válasz prózaibb, mint hinnénk: miután Young leütötte, kisebb agyrázkódást szenvedett, a végkimerülés határán halálfélelmet érzett, Istenhez fohászkodott, hogy tartsa életben. Imája olyannyira meghallgatásra talált, hogy George papa maga is hirdetni kezdte az igét, prédikátor lett. Az addig bizony arrogáns bokszolóból jóságos Big George lett, igaz, a hamburgernek nem tudott ellenállni, így közel 130 kilót nyomott. Nem az anyagiak miatt tért vissza, a hamburgerzabáló imázs szépen hozott a konyhára. Később, már 1999-ben egy grillsütőket gyártó cég közel 140 millió dollárt adott a nevéért… Nehézsúlyú elődjének nem volt ilyen szerencséje: honfitársa, az addig 16 győzelemmel veretlen James J. Jeffries a múlt század elején igencsak ellenszenves motivációt talált magának a legendás színes bőrű bajnok, Jack Johnson ellen: „A csata

majd bebizonyítja, hogy a fehér ember jobb a feketénél.” Nemcsak a kijelentés, a hatéves kihagyás (1904–1910) is megbosszulta magát, Johnson a 15. menetben nyert a 35 éves „nagy fehér reménység” ellen. A múlt szombaton győztes, egymeccses viszszatérő Maske 43 esztendősen jól jött ki a dologból, a tavaly novemberben 38 évesen vesztes német nehézsúlyú, Axel Schulz viszont nem: egy vödör agysejtet veszthetett, mert hét év pihenő után egy „no name” úgy megverte, hogy három napra rá agyvérzést kapott. Maske most azt mondja, „...ez volt az utolsó csata”, de láttuk, volt az a pénz (kétmillió dollár), amellyel tíz év elteltével újra a ringbe lehetett csalni. Sőt, Virgil Hill már kéri a visszavágót…

Soha nem jönnek vissza – tartja a mondás a bokszban. Néhány korszakos zseni azért véghez vitte, igaz, az utolsó meccs mindannyiuknak csúnya véget hozott. Joe Louis a Jersey Joe Walcott elleni második győzelme után intett búcsút, de amikor 36 évesen visszatért, Ezzard Charles pontozással legyőzte. Ezután nem éppen acélos ellenfelekkel szemben nyolc győzelem következett, majd a „Barna Bombázó” a Rocky Marcianótól elszenvedett K. O.-vereség után végleg abbahagyta.

Sugar Ray Robinson a félnehézsúlyú vb-övért Joey Maxim ellen 1952-ben elvesztett összecsapása után – 136 mérkőzés volt mögötte – fejezte be, s két és fél év elteltével azért döntött a visszatérés mellett, mert kevés esett rá a rivaldafényből. Rá egy esztendőre ismét világbajnok lett, s minden bizonnyal előrébb is végezhetett volna a Ring magazin minden idők legjobbjait rangsoroló listáján a 11. helynél, ha nem erőlteti a bunyót 45 éves koráig. A másik Sugar Ray – aki éppen Robinson után kapta a Sugar becenevet –, Leonard kényszerből hagyta abba: a bal szemén retinaműtétet kellett végrehajtani, sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán bokszolhat-e. Két év múlva, 28 éves korában vitatható körülmények között győzte le Kevin Howardot, utána újra bejelentette visszavonulását. Három évre rá egy Marvin Hagler elleni címmeccsel lehetett újra előcsalogatni, utána Thomas Hearns ellen döntetlent ért el, Roberto Durant verte, a Terry Norris elleni zakót követően pedig kezébe kapta a mikrofont, s megint bejelentette a visszavonulását. De addig járt a korsó… Amíg ismét a ringben találta magát, ám hat év múlva, 41 esztendősen Hector Camacho elintézte. Így múlik el a világ dicsősége – mondhatnánk –, avagy a „más kárán tanul az okos” bölcsesség is megállná a helyét.

Mert a dicsőség csupán megkopik, de az agysejteket nem adják vissza.