Hogyan is dönthetne két hónap múlva az UEFA végrehajtó bizottsága azok után, hogy a Lengyel Labdarúgó-szövetség ebben a pillanatban gyakorlatilag nem létezik, az olasz futballt pedig egy mindent behálózó, szégyenletes bundabotrány után most a szurkolói erőszak rettenetes megnyilvánulása bénította meg: meggyilkoltak egy rendőrt.
Pályázatunk képviselői persze mondhatják elegánsan, hogy nem a vetélytársakkal foglalkozunk, s ha őket gyengítik is bizonyos tények, attól nekünk még nagyon jónak kell lennünk.
Ez persze igaz, de a fent említett helyzetben szinte hihetetlennek tűnik, hogy akár az olaszok, akár a lengyelek és az ukránok megkapják az Eb-t (most érdekes – bár jelentéktelen – a kérdés, hogy vajon nem lennének-e alkalmasabbak a rendezésre a korábban kiselejtezett oroszok vagy törökök...).
Kizárásos alapon marad tehát Horvátország és Magyarország közös pályázata, amely a hírek szerint tényleg szakszerű, színvonalas, és választ ad az UEFA minden fontos kérdésére. Azt ugyanakkor rendkívüli naivitás volna gondolni, hogy egy ötletesen megvalósított prezentáció, egy jópofa szekrény vagy néhány kreatív ajándék elég lehet a sikerhez.
Fontos a pályázat mögött álló tényleges szakmai, gazdasági háttér, jelentős súllyal az érzelmek, és talán legnagyobb részben a politikai, gazdasági lobbiérdekek.
Nos, utóbbiban aligha rúgunk labdába az olaszok vagy az ukránok mögött, akiknél óriási cégek, rendkívül befolyásos üzletemberek és (sport)politikusok lobbizhatnak az eurómilliárdokat megmozgató Eb-rendezésért. Van ugyanakkor egy erős európai elv, amely szeretne önzetlen segítséget adni a felzárkóztatni kívánt új régióknak.
Az április 17-ei cardiffi döntés bebizonyítja majd, melyik szempont fontosabb. De ha tényleg megkapjuk az Eb-t, akkor lesz végre új nemzeti stadionunk, hatalmas (és pozitív) felhajtás a foci körül, talán egy jó csapatunk is, és sok minden más, amiről most még csak álmodunk.