Földre szállt galaxis

Távolabbra kell visszamennünk az időben.
Egészen 2006. február 26-ig, amikor egy esős, tél végi estén villámlás, égzengés közepette Palma de Mallorcán, a Son Moix latyakos poklában a táblázat utolsó előtti helyén álló Real Mallorca 2–1-re megverte a Madridot. Sergio Ramos utólag azt nyilatkozta, hogy amikor betalált a szigetlakók kapujába, olyan arcot vágtak a társak a kispadon, mintha az ellenfél rúgott volna gólt. Ez mindent elmond a tabella negyedik helyére zuhanó, az éllovas Barcelonával szemben tízpontos hátrányba kerülő fővárosiakról, akik néhány nappal korábban pottyantak ki a Király Kupából a szégyenletes zaragozai 1–6-tal, s az Arsenal is félúton volt ahhoz, hogy a BL-ből búcsúztassa a kilencszeres győztest.

Florentino Pérez klubelnök a sajtóértekezleten arról beszélt, másnap fontos bejelentést tesz.
És lőn: február 28-án Las Rozasban, a klub pazar edzőkomplexumában megtette, amit már legalább egy éve meg kellett volna lépnie – lemondott elnöki posztjáról.
Az elnök távozásával gyakorlatilag befejeződött a madridi „galaktikus éra”, megbukott a „Zidanes y Pavones” néven emlegetett hangzatos doktrína, amelynek szellemében öt-hat megasztárt ugyanannyi saját nevelésű fiatallal vesznek körül.
Három évad leforgása alatt hat edzőt és négy sportigazgatót fogyasztott el a klub, 440 millió eurót (110 milliárd forint) költöttek játékosvásárlásra, 19-en érkeztek és 31-en távoztak a csapattól 36 hónap alatt – minden látható eredmény nélkül.

Carlos Queiroz, José Antonio Camacho, Mariano García Remón, Vanderlei Luxemburgo és Juan Ramón López Caro alkotta az utolsó sikeres madridi tréner, Vicente Del Bosque érthetetlen menesztése óta a Casa Blancában, a madridi „Fehér Házban” szolgálatot teljesítő szakvezetői „fekete sereget”.
Persze anyagilag nem teljesített rosszul a klub, csakhogy a szurkolók nem a bankszámla vastagodásán mérik le szeretett klubjuk sikerességét. A futball Harlem Globetrotterse – ahogy Luís Figo a harmadik évezred elejének Real Madridját elnevezte – szakmailag végzetesen tévútra csúszott. Talán kevesen tudják, hogy amikor David Beckhamet leszerződtették, komolyan felvetődött Ronaldinho igazolása is, csakhogy az egyik madridi „fejes” kijelentette: „A brazil a kapafogaival olyan csúnya, hogy a Real Madridnak, mint márkának csak ártana. Inkább vegyük meg Beckhamet, a szépfiút…”
És meg is vették.

Persze Florentino Pérez távozásával még nem ért véget a nehéz korszak. A dúsgazdag telekspekuláns a bábjait próbálta meg az elnöki székbe juttatni. Előbb Fernando Martín, majd Luis Gómez Montejano következett, mielőtt 2006. július 6-án egy 55 éves ügyvéd, Ramón Calderón megnyerte a választásokat – a lehető legkisebb különbséggel.

Az új elnök nem ráncfelvarrással próbálkozott, nagyon is jól tudta, ha a nyilvánosház pang, akkor nem a díványokat kell kicserélni, hanem a lányokat – illetve a Santiago Bernabéu Stadionban a fiúkat.

Mivel a fejétől bűzlik a hal, felülről kezdte a nagytakarítást. Új sportigazgatót szerződtetett, a hetedik BL-győzelem hőse, a szerb Predrag Mijatovics személyében, edzőnek pedig a szakma koronázatlan királyát, Fabio Capellót csábította el a másodosztályba süllyesztett Juventustól.
Az augusztusi, irdningi edzőtáborban már látszott, új szelek fújdogáltak. Fabio Capello először is szövetséget kötött az utóbbi időben mellőzött, de még mindig csak 29 éves csapatkapitánnyal, Raúllal, majd szép sorjában leszerződtette Ruud van Nistelrooyt, Mahamadou Diarrát, Émersont, Fabio Cannavarót és José Antonio Reyest. A galaktikusokat pedig szép lassan a partvonalon kívülre szorította, jelképesen és a valóságban is.
Az eredmény egyelőre az olaszt igazolja: szoros harmadik hely a bajnokságban a Barcelona és a Sevilla sarkában, s magabiztos továbbjutás a legjobb 16 közé a Bajnokok Ligájában. ---- B ---- &