Arany az edzőkért

– Egy picit halasszuk későbbre a helsinki diadal, a 2:06.58 értékének taglalását. Sokkal jobban érdekelne: hogyan képes feldolgozni egy tizenöt éves gyerek, de még egy tizenhét éves nagykamasz is azt az őrületet, amely kisebb-nagyobb intenzitással folyamatosan körülveszi?
– Tisztázzunk valamit: persze, hogy sok lányt vonz a csillogás, sokan szívesen találkoznának személyesen is egy magamfajta fickóval, akit felkapott a média, de vannak azok is, akiket taszít az effajta felhajtás.

– Rendben, de azért tagadhatatlan, hogy őrületesen népszerű volt, és ma is az…
– Ami Athén után ért, az tizenöt éves fejjel valóban nehezen feldolgozható, sőt mondjuk ki: feldolgozhatatlan élmény volt. Ma már tudom, a sikerrel jóval nehezebb együtt élni, mint a kudarccal. Tényleg. Olyannyira, hogy Athén után egy teljes évem ráment az ünneplésre, mármint sportszakmai szempontból…

– Ezt már régen meg akartam kérdezni: lehet úgy érdemben edzeni, készülni egy versenyre, hogy hétfőn egy tréfás vetélkedőben vendég az ember, közben minden este a Barátok közt szappanoperában játssza önmagát, s az összes létező újság, televízió, rádió riportere sorban áll egy interjúért?
– A rövid válasz: nem lehet. A tényeket mindenki ismeri: nem jutottam ki a 2005-ös montreali világbajnokságra. Mivel nem volt meg hozzá az eredményem, nem is taglózott le az események ilyetén alakulása. Ami azonban azóta történt, más lapra tartozik.

– Éspedig?
– Tavaly ősszel erőteljes munkába fogtunk edzőimmel, Széles Sándorral és Kovácshegyi Ferenccel, mindenképpen meg akartam mutatni a budapesti Európa-bajnokságon, hogy ugyanaz a Gyurta Dániel vagyok, aki Athénban második lett az olimpián, sőt… Az idén márciusban már 2:12.3-at úsztam kétszáz mellen, négy hónapig vezettem az európai ranglistát, Monte-Carlóban is nyertem a Mare Nostrum-viadalon, megalapozott bizakodással vártam a margitszigeti Európa-bajnokságot. Igaz, becsúszott egy kis lábhúzódás, de az sem zavart különösebben. Ezek után nem sikerült döntőbe kerülnöm, 2:14.14-gyel csak tizenegyedik lettem a teljes magyar közvélemény szeme láttára…

– Mi volt a baj?
– Ma már tudjuk: ugyanazt csináltuk, amit Athén előtt. Egy héttel a verseny kezdete előtt könnyítettünk az edzésmunkán, csakhogy amennyi rápihenés elegendő egy tizenöt éves fiúnak, az már kevés egy tizenhét évesnek. Úgy látszik, hosszabb időre van szükségem a regenerálódáshoz.

– A középdöntő után nagyon maga alatt volt.
– Természetesen, de az meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyjam. Annak ellenére sem, hogy eljutottak hozzám olyasféle vélemények, miszerint soha többé nem leszek képes megismételni az athéni eredményt, végem van, tizenhét évesen kiégtem, meg hasonló „jóindulatú” feltételezések. Nekem az úszás a mindenem, Londonig, a 2012-es olimpiáig feltétlenül szeretnék versenyezni. Ezt most már írásba foglaltuk, számon lehet kérni rajtam. Sohasem éreztem, hogy teher lenne az úszás, ha az influenza egy hétre ledönt a lábamról, a végére már nagyon ideges vagyok. Ha nem úszhatok, a falat kaparom… Alig emlékszem edzésre a több ezer közül, amelyikre ne jókedvvel mentem volna le a Komjádi uszodába.

– Hát igen, a Komjádi uszoda. Ha jól látom, itt két és fél pálya jut az önök csoportjára…
– Lényegében hatan dolgozunk együtt: az öcsém, Gergely, a három Gercsák fivér, Rudolf Dávid s jómagam.

– Mintha elkülönülnének a többiektől, Verrasztóéktól…
– Jól látja.

– Ennyi?
– Nem akarok erről sokat beszélni. Tény, a klubon belül értek nemtelen támadások, engem és főleg az edzőimet, de például a szövetséggel nincsenek gondjaim, ők békén hagynak.

– Menjünk még vissza a Margitszigetre, ha nem is kellemes a kirándulás. Hogyan sikerült talpra állnia?
– Nincs itt semmi különös recept: csak munka, munka, munka. Az utolsó három hónapot iszonyatosan megpörgettük, aztán – okulva a nyári tapasztalatokból – idejében könnyítettünk a terhelésen. De az érzelmi töltet sem hiányzott. Edzőimért, Széles Sándorért és Kovácshegyi Ferencért úsztam. Felvetődött, hogy elküldik őket a klubtól, ha nem leszek érmes.

– Most a „Komiban” beszélgetünk, nem kapott pihenőt az Európa-bajnokság után?
– Dehogynem, három napot… Nem lehet lazítani, jövőre márciusban lesz a melbourne-i világbajnokság, az meg mindjárt itt van. Szeretnék ott lenni a döntőben, s ha ott vagyok, már minden lehetséges. Hihetetlenül kiegyensúlyozott a kétszáz mell mezőnye, no meg kiszámíthatatlan. Az amerikai Brendan Hansen 2:08.50 perces világcsúcsa számomra még kicsit túl erős, legalábbis most úgy látom, de 2:10-re képesnek érzem magam. Athénban 2:10.75-öt úsztam, a Helsinkiben, 25 méteres medencében elért 2:06.58 egy átszámítási táblázat szerint 2:11.17-nek felel meg ötvenméteres uszodában. Decemberben az nem rossz.

– Járt mostanában moziban?
– Hogyne, azért nehogy azt higgye, hogy gép vagyok, aki csak úszik, eszik és alszik. A Szabadság, szerelem című filmet láttam legutóbb, még mindig a hatása alatt vagyok.

– Szokott verseket olvasni?
– Leginkább Adyt. Megérint a lírája.

– Zene?
– Változatlanul a hip-hop, a rap és a rhythm and blues, úgy, mint két éve, amikor legutóbb beszélgettünk. Nem igazán passzol Adyhoz, de mit vár egy harmadikos gimnazistától?