Égő mécses Kispesten, könnyzápor Madridban

Vajon miért van az, hogy a futballpályákat nagyon gyakran a temetők mellé építik? Fehérvárott, Budafokon – és Kispesten. Valószínűleg nincs logikus magyarázat, hiszen a futball maga az élet, semmi sem áll távolabb ettől a gyönyörű játéktól, mint az elmúlás.

A betegséggel küzdött, és a futballt szolgálta

És mégis, a gondolat ott motoszkál bennem, amikor csütörtök kora délután belépek a Bozsik-stadion kapuján. A langyos, tavaszias szél bele-belekap a kapufélfára és a klubház homlokzatára kitűzött fekete zászlókba, az egykori elválaszthatatlan barátról elnevezett pályán – amit egykor Puskás Ferenc is saját kezével épített –, az épület körül, s bent, a büfében mindenki lehorgasztott fejjel, magába roskadtan gyászol. A főbejáratnál, a Bozsik-emléktáblánál is gyászlobogó, a talapzaton mécsesek égnek, két törzsszurkoló gyújt éppen gyertyát. Egyikük sem láthatta Puskást futballozni, de az ő lelküket is meggyötörte a legnagyobb kispesti, a legnagyobb magyar – és ezzel a minősítéssel talán még gróf Széchenyi István is egyetértene, ha élne – távozása az élők sorából.

Mert Puskás Ferenc olyasmire volt képes, amire csak a legnagyobbak. Még élete utolsó hat esztendejében, a betegség memóriát bénító börtönébe zárva, a külvilágból hétről hétre kevesebbet érzékelve, s végül egy egészen más dimenzióba költözve is szolgálta a magyar futballt – a puszta létével.

Szolgálta 2006. november 17-ig.

Néma díszőrség az emlékhelyen

De nem, ez igaz, a szolgálat nem ért véget az evilági lét befejeztével. Öcsi – a fiatalabbaknak Öcsi bácsi – a túlvilágról is többet használ a magyar labdarúgásnak bárki másnál.

Gondolataimból George F. Hemingway, azaz hát Szabó György, a Budapest Honvéd tulajdonosa zökkent ki. A Kaliforniából hazaköltözött üzletember fekete kabátban, öltönyben feszít, szemmel láthatóan őt is megviselte a klub legendájának halála.


„Nagyszerű embert veszítettünk el, aki nem csak labdarúgóként volt etalon. A Honvéd, a Real Madrid, egész Magyarország, Spanyolország, az egész világ gyászolja őt. Nem is tudom, mit mondjak... Talán azt, hogy nyugodjék békében, s ha van futball a túlvilágon, akkor ott is ontsa a gólokat, ugyanúgy, mint idelent, ebben az árnyékvilágban” – mondja az elnök, majd megemlíti, hogy szombaton Diósgyőrött, a soron következő bajnokin fekete színű, Puskás Ferenc arcképét hordozó pólóban futnak ki a pályára a Honvéd játékosai, természetesen lesz gyászszünet, de nemcsak a DVTK-stadionban, hanem valamennyi magyar futballmeccsen, osztályoktól függetlenül.

Tavaszra emléktornát szervez a Honvéd, a tervezett vendégcsapatokkal még nem vették fel a kapcsolatot, de felmerült a Panathinaikosz (a görög bajnokot BEK-ezüstéremre vezérelte edzőként Öcsi bácsi) és a Real Madrid neve is.

A csapat az edzést átmeneti otthonában, a csepeli pályán tartja, a játékosok profi módon teszik a dolgukat, nem tudom, megfordul-e a mozambiki, elefántcsontparti légiósok fejében, vajon mit is jelent nekünk, magyaroknak Puskás Ferenc halála.

Visszafelé az egykori Népstadion mellett visz az utam: 2002 óta annak a Puskás Ferencnek viseli a nevét, aki 1953-ban maga is kétkezi munkával vett részt az építkezésben, ahol 1954-ben, az angolok elleni 7:1 alkalmával rojtosra rúgta az ellenfél hálóját, ahol huszonöt év kényszerű távollét után, 1981-ben mesterhármasával (már 54 évesen!) sokak megítélése szerint beindította a rendszerváltás nyolc-kilenc évvel később kiteljesedő folyamatát.

Este fél hétkor a Magyar Labdarúgó-szövetség kőérberki épülete előtt pislákolnak a mécsesek. Pár tucat ember nézi a hatalmas kivetítőn a fél évszázad előtti meccsjeleneteket, ahogy Öcsi talppal visszahúzza a labdát az angol-magyaron, hogy aztán ballal a rövid sarokba bombázzon. Sorban érkeznek a magyar futball jelenjének és félmúltjának nagy egyéniségei. Nyilasi Tibor, Szokolai László, Mészöly Kálmán, Dunai Antal, Buzánszky Jenő, az egykori csapattárs; megannyi fradista, az immáron ligaigazgató, Tepszics Ignác vezetésével, s persze érkezik Kisteleki István, az MLSZ elnöke. Ott áll kezében virágcsokorral Várhidi Péter, a csikóválogatott bátor kapitánya, a fotósok gépei kattognak, ettől eltekintve teljes a csend. Tíz percig állják a díszőrséget, akkor Buzánszky Jenő szeméből legördül egy könnycsepp, s mintha ez volna a jeladás, valaki rákezdi: „Isten áldd meg a magyart…”

És már mindnyájan énekeljük a Himnuszt, elsiratva nagy honfitársunkat, minden idők legismertebb magyar emberét.

Veszteség az egész emberiségnek

Este, otthon éppen a Real Madrid Television emlékadását nézem, a képernyő jobb felső sarkában gyászszalag, szakadatlanul Puskás Ferenc a téma. Aztán megcsörren a mobiltelefonom, az Onda Madridtól, a spanyol főváros önkormányzati rádióállomásától keresnek, azonnal be is kapcsolnak az élő adásba.


Természetesen „Panchót” méltatjuk, együtt fújjuk a futballtörténelem legerősebb csatársorát – Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás, Gento –, nehéz eldönteni, a spanyol vagy a magyar népnek nagyobb veszteség Öcsi – nekik ugyebár Pancho – halála.

Maradjunk annyiban: veszteség az egész emberiségnek. ---- A ---- A