Aranyak vezérlik

– Tényleg, látja a szezon, vagyis az alagút végét? Pislákol némi fény?
– Most mire gondol? Klubcsapatomra, a Pécsre, amelynél tizennegyedik évadomat kezdtem, vagy általában a magyar kosárlabdasportra? Mert az valamivel nagyobb bajban van, mint a mi tízszeres bajnokcsapatunk.

– Az ember előbb a saját portája előtt söprögessen.
– Rengeteg rágalom érte a Pécs vezetőségét a mögöttünk álló hónapokban, megannyi erkölcstelen ember dolgozik a csapatunk ellen. Ennek ellenére tudatosan csendben maradok, most sem nevezem meg azokat, akik le akarják rombolni azt, amit hosszú évek alatt felépítettünk.

– És miért nem?
– Mert még nincs itt az ideje. Meg aztán egyelőre nincs is jogom hozzá. Amíg a tulajdonosaink nem fizetik ki az utolsó fillérig a klub adósságát – mert arról nem lehet vita, hogy a számlát ki kell egyenlíteni –, addig hallgatásra vagyok kárhoztatva. Ám ha egyszer kinyitom a számat, annak lesz visszhangja.

– Miképpen tudott így „elúszni” anyagilag a Pécs?
– Nem tudom. Talán kisebb fizetést kellett volna kérnem…?

– Komolyan kérdeztem.
– Tényleg nem tudom. Talán a vezetőség lehetett volna gondosabb, óvatosabb… Biztosan nem hiszi el, de nekem már évek óta fogalmam sincs arról, mekkora a csapat költségvetése, mennyit keresnek a játékosaim.

– Úgy tűnik, nem akar komolyan beszélni erről…
– Most halálosan komoly vagyok. Tudatosan nem foglalkozom az anyagiakkal, máskülönben nem lenne energiám a szakmával törődni. Ha folyton emészteném magam, mekkora az adósságunk, egyetlen edzést sem tudnék levezetni. Az elmúlt idényben folyamatosan majd’ féléves bérünkkel tartozott a klub, nekem is, a játékosoknak is. Ilyen körülmények között nyertük meg sorozatban a negyedik, öszszesítésben a tizedik bajnoki címünket – ezt tartom edzői pályafutásom legnagyobb eredményének. Az, hogy egyetlenegyszer sem látszott meg a játékunkon a pénztelenség, mindennél többet elmond a csapat morális tartásáról.

– Kétélű fegyver ez. Mi lesz, ha a klubvezetőség cinikusan az idén is erre épít, mondván, felesleges pontosan fizetni, mert a csapat úgyis hozza majd az eredményt.
– Azért a hősiességből nem lehet rendszert csinálni. Egyszer még elmegy, de folyamatosan aligha. Amúgy a közönségünknek nem árt hozzászoknia a gondolathoz, hogy az előttünk álló Euroliga-idényben sokkal több vereségünk lesz, mint eddig volt. Jekatyerina Liszina és Albena Branzova távozott, Vajda Anna még csak lábadozik, s csupán Jennifer Whittle érkezett. Egy klasszis center hiányzik. Egyszerű matematika ez. A hazai bajnokságtól viszont nem félek. Ha csak a szakmán múlik, nem sokszor győznek le bennünket.

– Miből is vennének klasszis centert?
– Tényleg nincs realitása. Pedig nagy kár, hogy nem tudjuk megtenni. Most ugyanis van egy olyan magyar mag – Iványi Dalma, Fegyverneky Zsófia, Bujdosó Nóra, Krivacsevics Tijana, Béres Tímea –, amely négy jó légióssal megerősítve az Euroligát is megnyerhetné.

– Nemrég még arról álmodoztunk, hogy az Európa-bajnokságot is megnyerhetjük. A 2001-es kontinensbajnokságot úgy kezdtük, hogy megvertük az oroszokat…
– Aztán a végén hetedikek lettünk, és keresztre feszítették a csapatot, valamint a szövetségi kapitányt – engem. Két évre rá, Görögországban a tizedik helyen végeztünk, akkor még nagyobb volt a felzúdulás, én meg csak annyit mondtam, hogy az idő felértékeli majd ezeket az eredményeket.

– Így történt. Ma már a tizenkettőről tizenhat csapatra felduzzasztott Európa-bajnoki mezőnybe jutásunk is álom.
– Csodálkozik? Mit várunk attól a kosárlabda-társadalomtól, amelyik a saját szövetségi alapszabályát is képtelen helyesen megalkotni, sőt egyáltalán megszövegezni? Elképesztő mértékű vezetői válság bénítja a sportágunkat, mellette a kétségtelenül létező szakmai válság már-már eltörpül. A magyar kosárlabdasport manapság körülbelül annyira vehető komolyan, mint Monty Python repülő cirkusza.

– Ehhez képest a FIBA Europe meghívta önt, a cirkusz egyik sztárját az elitedzők tanácskozására, Münchenbe, többek között a két legutóbbi világbajnok férfiválogatott edzője, a szerb Szvetiszlav Pesics és a spanyol Pepu Hernández mellé.
– Azt hiszem, ezzel a meghívással a válogatottnál, illetve a Péccsel az Euroligában nyújtott produkciómat ismerték el. Münchenben beindítottuk a
FIBA Europe honlapján az edzők rovatát, másrészt létrehoztunk egy szakértői csoportot, amelynek feladata a fiatal edzők folyamatos képzése, oktatása – tanfolyamokon, s az interneten keresztül. Ha van ország, amelynek szüksége lenne ezekre az ismeretekre, akkor az hazánk. Nagyon kellenének a jó edzők – nem is elsősorban az élvonalban, minél lejjebb megyünk, annál inkább. Egyszer megkérdezték tőlem, hogyan kell gyerekeket kosárlabdára oktatni. Nos, ugyanúgy, mint egy válogatottat – csak sokkal jobban, színvonalasabban. Hazatérve felajánlottam, hogy közkinccsé teszem, ami a számítógépemben, s a fejemben van, tehát huszonöt év tapasztalatát, s a müncheni eszmecsere hozadékát. Csak annyit kértem az MKOSZ főtitkárától, tegyen egy linket a szövetség honlapjára, ahonnan el lehet jutni a FIBA Europe edzői rovatába. Ön szerint megtörtént?

– Sejtem a választ.
– De nem is ez a legfájóbb. Már lassan két hete, hogy hazajöttem Münchenből. Mit gondol, hány edző érdeklődött az ott tapasztaltakról?

– Öt? Tíz?
– Egyedül Ránky Mátyás, a TF tanszékvezetője telefonált rám azzal, hogy hamarosan visszahív. Gondolja, hogy nekem kellene tolakodnom? Pedig higgyék el a kollégák, a bezárkózás sehová sem vezet. Az is szörnyű, hogy a férfi klubcsapataink gyakorlatilag feladták az európai kupaszereplést, s most már a női klubok közül is csupán a Pécs, a Sopron és a Szeged vállalja az európai megméretést. Alaphelyzet: az edző önmagától nem tanulhat. Nekem óriási szerencsém volt annak idején Újvidéken. Az édesapámtól és az édesanyámtól sajátíthattam el a szakmát, a városban pedig olyan edzőlegendáktól, mint az 1990-es világbajnok csapat mestere, Dusan Ivkovics vagy Miodrag Veszkovics, ha pedig útra keltem az egykori Jugoszláviában, annyi arany gazdájába botlottam, amennyivel már az Interpol is foglalkozna.

– Itthon ez a veszély nem nagyon fenyegeti.
– Bárcsak ez lenne a legnagyobb gond a kosárlabdánkkal!