„Törvényszerű volt a világbajnoki sikerünk”

– Már megbocsásson, de milyen név az, hogy „Pepu”?
– Családi. José Vicente a valódi keresztnevem, a Josét mindenki Pepének becézi, de úgy látszik, a szüleim azt akarták, hogy elüssek a többi „Jóskától”, ezért kezdtek Pepunak szólítani. Ami vénségemre is rajtam ragadt – mondta José Vicente „Pepu” Hernández.

– Egyáltalán nem vén, hiszen még csak negyvennyolc éves.
– De már harminchárom éve edzősködöm… Tizennyolc éves koromig párhuzamosan játszottam és dolgoztam edzőként. Kisgyerekekkel foglalkoztam. Aztán lassan lépkedtem felfelé a szamárlétrán, mindig az Estudiantesben.

– Mígnem az idén január elsején kinevezték kapitánynak. Hitte volna, hogy szeptemberben világbajnokok edzője lesz?
– Nagyon akartam. Én is, a játékosaim is. S ha visszagondolok az eltelt kilenc és fél hónapra, törvényszerű volt a világbajnoki sikerünk.

– Ami azt illeti, mindenkit alaposan elvertek, de azt állítani, hogy törvényszerű volt, kicsit túlzás.
– Megmagyarázom. Az ötvenöt napos közös felkészülés alatt a bajtársias szellem annyira megerősödött, hogy euforikus állapotban szárnyaltunk az arany felé. Mások összezuhantak volna, ha a döntő előtt elveszítik a torna MVP-jét. Az én játékosaim erősebbek lettek Pau Gasol sérülése után. Érte is játszottak a döntőben.

– Azt nem kérdezem, hogy lelökték-e a futballt a spanyol népszerűségi rangsor tetejéről, mert az képtelenség, de azt ne tagadja, hogy sokan megismerik már a madridi utcán!
– Valóban, és érdekes módon nem is a kosárlabda rajongói. A minap megállított egy idős néni, és elmondta, annyira ért a kosárlabdához, mint mondjuk az atomfizikához, de amikor nézte az eredményhirdetést a tévében, és én ott álltam könnybe lábadt szemmel a dobogón, Pau Gasol hóna alatt – mert csak a derekáig érek –, azonnal a szívébe zárt.

– Nemcsak ő, hanem egy egész ország. Hogyan viselte el édesapja elvesztését?
– Csak a meccs után mondták meg, hogy meghalt. Előtte nem merték közölni, attól tartottak, összeroppannék. El tud képzelni nagyobb érzelmi zűrzavart, mint amit átéltem? Huszonnégy óra leforgása alatt meghal az apám, majd világbajnokok leszünk.

– Nincs önben hiányérzet, amiért nem kerültek szembe az Egyesült Államokkal?
– Miért lenne? Akikkel szembekerültünk, azokat legyőztük, a többi meg nem számít. Nem láttam az amerikaiak egyetlen mecscsét sem, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne véleményem róluk.

– S mi lenne az?
– Jóval mélyebb válságban vannak annál, semhogy egy hosszabb edzőtáborral, netán Kobe Bryant mozgósításával ki tudnának mászni belőle. A baj a főiskolákon van. A draftra kerülő fiatalok jó része nem is jut el az egyetemig, aki pedig eljut, az sem tanul ott semmit sportszempontból sem. A kosárlabdázás alapjaival is hadilábon álló huszonkét évesek kerülnek ki a főiskolákról. De mit várunk el a srácoktól, amikor a mestereik is olyanok, amilyenek?

– Mire gondol?
– A Görögország–Egyesült Államok elődöntő után Mike Krzyzewski, az amerikaiak edzője, a Duke egyetem legendás trénere elkezdte mondani: „A görög négyes, hetes és tizenhármas szenzációs kosaras, le a kalappal előttük.” Mi az, hogy hatos, tizenkettes, tizenhármas? Egy tanult ember képtelen megjegyezni Papalukasz, Szpanulisz vagy Diamantidisz nevét?! Valahol itt van a kutya elásva. Tudta, hogy egy friss felmérés szerint az amerikaiak hatvanhat százalékának fogalma sincs arról, hol van Irak? Az az ország, ahol az utóbbi két és fél évben háromezer amerikai katona esett el?!

– Jövőre önök rendezik az Eb-t. Nyilván az aranyérem a minimum.
– Fiatal a csapatunk, Carlos Jiménez a legidősebb a maga harminc évével. Pekingben lesz ideális korban ez a társaság. Egyet ígérhetek: amíg ilyen testvéri lesz a csapatszellem, mint Japánban volt, nem sokan vernek meg minket!