Visszavonult, majd világelső lett

Igyekezzünk pontosan fogalmazni: a 33 éves brisbane-i hölgy, Jennifer Whittle az első hazánkban profiskodó aktuális világbajnok. (Játszott már magyar csapatnál világbajnoki aranyérmes, a brazil Alessandra a GYSEV-Sopronnál, csakhogy a kétméteres hölgy még 1994-ben szerzett vb-aranyérmet, s amikor nálunk szerepelt, már az Egyesült Államok volt a címvédő…)

Miss Whittle-nek – ez gyorsan kiderült – fogalma sem volt arról, hogy jelen állás szerint egyáltalán nem biztos a szereplése a magyar bajnoki mérkőzéseken. Meg is lepődött kissé, amikor megtudta, ha a magyar szövetség női tagozata nem ad engedélyt a baranyaiaknak, akkor bizony ő csak az Euroliga-meccseken léphet pályára új csapata színeiben: „Ez nem az én dolgom, nekem a játékkal kell foglalkoznom. S azt ígérhetem, ha nem is vagyok szupersztár, nem csalódik bennem a pécsi közönség.”

A klub körüli perpatvartól tehát távol tartja magát, a vb-ről azonban szívesen beszél.

„A minap befejeződött brazíliai világbajnokság volt életem legcsodálatosabb élménye. Kicsit unalmassá is válik most már az életem, hiszen fura lesz azzal a tudattal leélnem életem hátralévő évtizedeit, hogy azt nagy valószínűséggel már nem lehet felülmúlni, ami harminchárom évesen történt velem” – mosolyodott el a 197 centis hölgy, Ausztrália második legmagasabb kosárlabdázónője.

Valószínűtlenebb út nem is vezethet a vb-aranyhoz annál, mint amelyen végigment. Hiszen 2003-ban, 30 évesen befejezte pályafutását.

„Nem voltam sérült, nem fájt semmim, egyszerűen elegem lett az élsportból. Amikor befejeződött a 2002–2003-as spanyol bajnokság – merthogy akkoriban a Burgosban kosaraztam –, hazautaztam Ausztráliába, adminisztrátorként elhelyezkedtem egy irodában, s attól kezdve éltem az átlag ausztrálok hétköznapi életét. Két éven keresztül nem vettem kezembe labdát, szentül meg voltam győződve, hogy többé semmi közöm sem lesz a kosárlabdához. Élveztem a civil életet, nem hiányzott a sport.”

Ám ekkor – 2005 derekán – megcsörrent a telefon Jennifer Gold Coast-i (ez egy Brisbane-hez tartozó tengeri strand) lakásán.

„Tom Maher volt a vonal másik végén, a válogatott korábbi edzője, akivel többek között ezüstérmet szereztünk a kétezres sydneyi olimpián. Tom akkor már a Canberra edzője volt, s megkérdezte, nem volna-e kedvem náluk újrakezdeni a kosarazást. Máig sem tudom, miért, de igennel válaszoltam. Ezzel kezdetét vette életem legőrültebb, egyben legcsodálatosabb egy esztendeje.”

A Canberrát nem kutyaütők alkották, Jennifer mellett ott játszott a világ alighanem legjobb kosárlabdázónője, Lauren Jackson, valamint a nem is olyan régen a Sopront erősítő Tully Bevilaqua.

„Én sem akartam elhinni, de igaz: ugyanott folytattam, ahol két évvel korábban abbahagytam, sőt még jobban ment a játék. Őrület, de határozottan jót tett a két év kihagyás. A testem mindenre emlékezett, egy hét után már formába lendültem, olyannyira, hogy meg is nyertük a bajnokságot. Életem első ausztrál bajnoki aranyérmét. De a java csak ezután következett: Jan Sterling, a Tom helyére szerződtetett edzőnő, a válogatott szakvezetője meghívott a keretbe. És mire észbe kaptam, már utaztunk is Brazíliába, a világbajnokságra.”

Aki látta a dél-amerikai világtalálkozó meccseit, annak nem kell magyarázni: a feszes, testre simuló mezben inkább revütáncosnőkre, semmint kosarasokra emlékeztető, s javarészt az átlagosnál messze csinosabb hölgyekből verbuvált ausztrál válogatott tökéletesen beállított gépezetként darálta le ellenfeleit, s lett veretlenül világbajnok.

„Mindenki azt hiszi, hosszú hónapokat gyakoroltuk a támadási formációkat, a valóság azonban egészen más. Mivel csapatunk gerince a WNBA-ben játszott, s az észak-amerikai profi liga küzdelmei csak néhány nappal a vébé rajtja előtt fejeződtek be, öt edzéssel és egy gyakorló mérkőzéssel a hátunk mögött álltunk ki első vébémeccsünkre.”

Persze aligha ajánlható biztos receptként a déli földrész legjobbjai által követett gyakorlat. A váratlan, de megérdemelt, s a szakma által már évek óta remélt sikerhez azért kellett még egy-két apróság.

„Például nem ártott, hogy a világ két legjobb kosarasa, az MVP-nek megválasztott hátvéd, Penny Taylor és a csodacenter Lauren Jackson nálunk játszott. Ők ketten egy komplett csapatot lekötöttek, ránk, kiegészítő emberekre kevesebb figyelem jutott. Aztán az oroszok eltakarították előlünk ősi ellenfelünket, a bennünket a legutóbbi két olimpia döntőjében legyőző amerikaiakat. Bár ezúttal megvertük volna őket.”

Ezt utólag könnyű kijelenteni, de Jennifer érvekkel támasztja alá állítását.

„Nem volt igazi centere a Team USA-nek, Lisa Leslie és Yolanda Griffith lemondta a szereplést, a tinikorból alig kinőtt Candace Parker hiába óriási tehetség, még nem érett kosaras. Ettől eltekintve sem alkotott igazi csapatot Ann Donovan edző társulata.”

Ez volt Brazília, de most már Pécsett vagyunk, s hamarosan kezdődik a magyar bajnokság.

„Túl sokat nem tudok a magyar kosárlabdasport erejéről, de például Kátya Liszina képét már észrevettem az egyik tablón, ő a vébédöntőben ott volt az orosz válogatottban. Szóval, nem az Isten háta mögé jöttem kosarazni. Célom, hogy bajnoki címhez segítsem a Pécset, s az Euroligában is a lehető legmeszszebb jussunk.”