Hazafelé a szomorkodás helyett jöhetne a pezsgő

– Őriz valamilyen emléket Macedóniával kapcsolatban? Gyerekkori nyaralás a régi Jugoszláviában, utánpótlástorna, bármi.
– Nem rémlik – tűnődött el Dombi Tibor. – Keresztül-kasul beutaztam Európát, eljutottam néhány alkalommal a határaihoz is, példának okáért Azerbajdzsánban is megfordultam, de ez a terület eddig kimaradt a szórásból.

– Elképzelés?
– Az országgal kapcsolatban? Nem a sértés szándékával mondom, de szerintem Macedónia olyan ország, ahol kevés festéket használtak az utóbbi időben. Ha tetszik, ha nem: a környéke, a régió is szegény. Ettől persze utóbb akár Szkopje is bekerülhet a kedvencek közé. Ha egy egyéni sportágban szereplő versenyző élete első világbajnoki címét, teszem azt, Banglades fővárosában nyeri, számára akkor is örökre gyönyörű település marad Dhaka, ha a hely egyébként messze áll a tökéletestől. A legrosszabból így lesz a legjobb, csak a hozzá kapcsolódó sportesemény, annak emléke miatt. Szóval Szkopje sincs reménytelen helyzetben, de van egy feltétel: szerda este tovább kell jutnunk hozzá, hogy szépeket gondoljak róla – ha idővel esetleg szóba kerül a neve.

– Első lépésben gólt kell szerezniük.
– Ahogy a múlt szerdai debreceni találkozón megvoltak a helyzeteink, úgy ezúttal is kidolgozunk majd néhányat, efelől nincs kétségem. Csakhogy az egyik nap kilenc sem elég a győzelemhez, máskor viszont szinte ziccer nélkül vagyunk sikeresek. Becsülöm a macedónokat, de az övék sem világverő csapat. Ha mindent egy lapra tennénk fel, mi nyernénk, mert szerintem mi vagyunk a jobbak.

– Egy alkalmat elszalasztottak ennek bizonyítására.
– Nem éreztem magam robbanékonynak, sem igazán frissnek, de a brigádon végigpillantva is ez jutott az eszembe. Sajnos ennek megfelelő lett a meccs.

– Oka?
– Ok mindig van, ahogy okoskodni is mindig lehet...

– Per pillanat minden rendben?
– A legteljesebb mértékig.

– Pedig szerdán kell mindennek stimmelnie.
– Előfordul, hogy a bemelegítés közben az is sikerül, ami addig elvétve, szétfeszít az önbizalom, aztán az első percben hirtelen kicsinek érzed hozzá a világot, hogy eltűnj. Legközelebb kész katasztrófa a felvezetés, azon aggódsz, hogy „Uramisten, mi lesz ebből?!” – és minden összejön. Egyetlen apróság túllendíthet az aggódáson, de persze fordítva is történhet a dolog.

– Zavarta, hogy a közvélemény – a tavalyi „Hajduk-henger” után – fixnek vette a győzelmet és a továbbjutást?
– Az öltözőben nem beszéltünk róla, de a hallásunkkal nincs probléma. Hatással volt ránk a szóbeszéd, és nem sikerült megfelelően kezelnünk. Attól, hogy az első gól nem akart megszületni, kicsit be is görcsöltünk. Az olaszok soha nem esnek ebbe a csapdába. Játszanak, teszik a dolgukat, tudva, hogy előbb-utóbb úgyis betalálnak – gólt viszont nem kapnak. A magyar bajnokságot tekintve elég rutinosak vagyunk, hogy a magunkévá tegyük ezt a mentalitást, és alkalmazzuk is, azzal megtoldva: ha gólt kapunk, lesz lehetőségünk újabbat szerezni. A Rabotnicski ellen viszont sokkal türelmesebbnek kell lennünk, akkor sem zökkenhetünk ki a ritmusból, ha gól nélküli állásnál ezrek pfujolnak a hajrában, akár az utolsó előtti percben. Nemzetközi kupameccsről, hozzánk hasonlóan bajnokcsapatról van szó, amelyben akad néhány jó futballista. Fenntartom a véleményem: mi vagyunk a párharc esélyesei, ám Debrecenben éppen ezzel a teherrel nem sikerült megbirkóznunk. Nem feküdt nekünk, hogy mi vagyunk a kupameccs favoritjai.

– Mégiscsak talált indokot.
– Nem akartam fontoskodni. A képlet egyébként végtelenül egyszerű: szerda este gólt kell rúgnunk, minimum annyit, ahányat a macedónok, de inkább többet. Az első találkozón az önmagunkhoz képest nyújtott gyengébb teljesítmény miatt nem sikerült előnyt szereznünk. Van még egy esélyünk, ezzel kell élnünk. Semmi kedvem gubbasztva, magam elé bámulva megtenni a Szkopje és Debrecen közti másfél órás repülőutat, ellenben szívesen koccintanék egy pohár pezsgővel.