Ünneplés után bunyóztak

A meccsfelvételt odáig érdemes visszatekerni, amikor Lubos Michel a 120. perc lejártakor lefújta a negyeddöntőt, s a találkozót a pályán befejező 11-11 játékos felsorakozott a kezdőkörben. Hazai részről Oliver Neuville, Michael Ballack és Lukas Podolski értékesítette a maga büntetőjét, míg az argentinok közül Julio Cruz és Maxi Rodríguez járt túl Jens Lehmann eszén, ám a sorban második Roberto Ayala kísérletét hárította a német kapus. Ekkor következett Tim Borowski, aki – állítólag – úgy indult a tizenegyespont felé, hogy közben folyamatosan hallotta a rivális heccelését. Ez sem hozta zavarba, a bal alsó sarokba helyezett, majd mutatóujját a szája elé emelve jelezte a dél-amerikaiaknak: kicsit halkabban, ha lehetne…! A mérkőzés hivatalos részéből még annyi volt hátra, hogy Jens Lehmann Esteban Cambiasso lövését követően is kibokszolta a labdát, aztán már fogadhatta is a nyakába ugró társak gratulációit.

Kivéve Per Mertesackerét, a védő ugyanis a gyepen feküdt azokban a pillanatokban, amikor Németország néhány centivel a föld felett járt. Nem örömében, fájdalmában terült el: az argentinok öt meccséből mindössze egyen szereplő Leandro Cufré úgy gondolta, növeli „emlékezetes” megmozdulásainak számát, s a pályára szaladva combon talpalta a hazaiak játékosát. A kakasviadal semmi ahhoz képest, ami ezután kialakult, jellemző, hogy a Nationalelf menedzsere, Oliver Bierhoff, valamint Jürgen Klinsmann is hirtelen a tett helyszínén termett.

„Igyekeztem a futballisták közé állni, és csitítani őket, mert senkinek sem használt volna, ha még jobban elfajul a helyzet – magyarázta később a közbeavatkozástól a testi épségén kívül méregdrága öltönyét sem féltő Bierhoff. – Így is elég gond nekünk, hogy sokan látták ezeket a képeket. Roppant szomorú vagyok, hogy a találkozó után történtek árnyékot vetnek nagyszerű sikerünkre.”

A két kapitány még ennyit sem foglalkozott az üggyel, egybehangzón állították: az érzelmek néha elragadják az embert ebben a sportágban, s ezt meg kell érteni.


„Nem azt mondom, hogy ez így van rendjén, de ennyi még belefér” – védte a mundér becsületét Jürgen Klinsmann, s ehhez José Pekerman csak annyit fűzött hozzá: „Németország és Argentína továbbra is nagy tisztelettel viseltetik egymás iránt”.

A labdarúgók azonban aligha cseresznyéznek egy tálból mostanság: a pletykák szerint fenyegetőzésekből az öltözőfolyosón sem volt hiány. A kedélyek később sem csillapodtak, már legalább egy óra eltelt a hosszabbítást – és a büntetőpárbajt – követő háromperces „ráadás” után, amikor a dél-amerikaiak szerint a botrányt kirobbantó Tim Borowski még mindig azt hajtogatta: „Nehogy azt higgyék már, hogy az argentinok szentek…”

A német csapat kapitánya, Michael Ballack természetesen a védelmébe vette a középpályást, mondván, ő is hallotta, amint Cruzék spanyolul hergelik Tim Borowskit. Erre – mint az óvodában, ugyebár – az argentin újságírók gyorsan kinyomozták, hogy Michael Ballack nem is beszéli a spanyolt. Érteni, persze értheti…

Ami a lényeg: Mertesacker, köszöni jól van; Lubos Michel a lefújást követően kiállította Leandro Cufrét; a FIFA pedig bekérette az összecsapást rögzítő szalagokat, és gyors, valamint szigorú döntést ígér.

A posztjáról távozó José Pekerman búcsúzóul megjegyezte: szurkol a házigazdáknak, hogy nyerjék meg a világbajnokságot. Ugyanerről megkérdezték (volt) játékosait is, akik közölték: nekik mindegy, melyik válogatott végez az élen – csak ne Németország legyen az… ---- Egész Németország boldog, hogy Oliver Kahn és Jens Lehmann elfeledte a régi sérelmeket


Németország olvadozik. No nem a hőségtől, hanem Oliver Kahn és Jens Lehmann nagy egymásra találásától. Az április óta a német válogatott második számú kapusaként számon tartott Kahn – a világbajnokság kezdete óta talán először – megmutatta, érző ember: a tizenegyespárbaj előtt odament kollégájához, megsimogatta a fejét, ellátta néhány biztató szóval, majd még pacsizott is vele – a gyorsan kapcsoló rendező jóvoltából az egész ország nagy boldogságára. Természetesen a szombat hajnalban a standokra kerülő lapok is beszámoltak az egymást egyébként nemigen kedvelő kapuvédők összeborulásáról, külön megemlítve, hogy az Argentína elleni meccsnek a Bayern 1-ese is nagy győztese.

A legnagyobb persze Lehmann. Amióta Jürgen Klinsmann csapatfőnök tudatta vele, hogy a Nationalelf összeállítása az ő nevével kezdődik, nem kis teher nyomta a vállát. Ráadásul a nyitó meccsét Münchenben, Kahn „szűkebb hazájában” játszotta Németország, s a tartaléksorból hosszú évek után előlépő Lehmann utólag bevallotta: volt benne némi félsz, mielőtt kivonult volna melegíteni. Aztán a szurkolók vastapsa megnyugtatta, és azóta hollywoodi forgatókönyvbe illő a kapus története.

Az első mérkőzésén még kapott két gólt, de a másodikon, a harmadikon, majd a svédek elleni nyolcaddöntőn is úgy tett, mint a közértes záróra után: lehúzta a rólót. A péntek estébe nyúló délutáni negyeddöntőben Roberto Ayala fejesét akkor sem háríthatta volna, ha már a szöglet előtt elvetődik a bal alsó sarok irányába – megtette ezt az argentin védő tizenegyesénél. Majd kifogta Esteban Cambiasso lövését is – a lelki tehertől ezzel megszabadult, ellenben a nyakába vette vagy nyolc társát…

A válogatottban 36 évesen végre főszereplővé váló kapus, talán ha fél percig engedte, hogy körülrajongják, majd szaladt is az öltözőbe. Útközben azért még megölelték egymást. ---- Franz Beckenbauer: „Szerencsés vagyok, mert németnek születtem”

Franz Beckenbauer, azaz Kaiser Franz egy hónap leforgása alatt a világbajnokság 64 mérkőzéséből negyvenhatot személyesen tekint meg. Ez napi másfél meccses átlag, maga az őrület – lenne, ha „Ferenc császár” nem helikopterrel repkedne keresztül-kasul Németországban.

– Herr Beckenbauer, milyen érzés felülről látni Németországot?
– Nem is hittem volna, hogy ilyen gyönyörű a mi hazánk – mondta Franz Beckenbauer, aki mostanság többszörösen is boldog ember: a Nationalelf az argentinok legyőzésével elődöntős, a meccseket pedig immár felesége oldalán szurkolja végig. – Frankfurttól Berlinig, Lipcsétől Gelsenkirchenig, Hamburgtól Kölnig minden vébéhelyszínen jártam, a legtöbb helyen nem is egyszer. A helikopter nem repülőgép, mintegy ezer méter magasan repül, mindent remekül látok a földön. Komolyan mondom, egy földi paradicsomban élünk!

– Büszke arra, hogy német?
– Nem, nem arra vagyok büszke, hanem inkább szerencsés vagyok, mert németnek születtem. Az ember arra legyen büszke, amit önmaga elért.

– Mit szól a hazafias lelkesedésnek ahhoz a kitöréséhez, amely most, a világbajnokság idején elárasztotta Németországot?
– Úgy gondolom, hogy ez roppant pozitív jelenség. Mindaddig, amíg békés, nem megy más nemzetek rovására. Ez a fajta patriotizmus, ami most uralja Németországot, újfajta, kellemes életérzés. És különösen örülök, hogy Lipcsében ugyanúgy tapasztalható, mint, mondjuk, Dortmundban. Össznémet élmény ez a világbajnoki hazafiság, s ez igen fontos az országunknak.

– Ezerkilencszázhetvennégyben, amikor világbajnokságot nyertek, ön játékosként tapasztalhatta ezt az érzést – habár akkoriban nem lobogtak a fekete-piros-sárga zászlók az autókon.
– Az egészen más volt. Akkor még csak harminc év telt el a háború óta. Ezerkilencszáznegyvenötben születtem, s bűntudatot neveltek belém. A világbajnokság idején még nem is igazán mertük kimutatni a hazafias érzéseinket. Most végre minden a helyére került. Ez az igazi, senkinek sem ártó hazafiság. Ahogy egyszer a kedvenc edzőm, Ernst Happel mondta: „Patrióta vagyok, nem idióta!”

– Örül, hogy ennek a folyamatnak talán ön az egyik elindítója, de mindenképpen a fő mozgatója?
– Hogyne! Mindig is mondtam, hogy ilyen felemelő érzéseket, az együvé tartozás érzését csakis két dolog válthatja ki az emberekben: a zene és a futball. Ha megnyernénk a világbajnokságot – és most az argentinok kiejtésével nagy lépést tettünk efelé –, az eufória leírhatatlan lenne. Erre még a zene sem lenne képes.

– Csakhogy a világbajnokság után minden visszatér a régi, unalmas kerékvágásba…
– Ebben nem vagyok biztos… A rengeteg vendég, híresség, akikkel ezekben a napokban volt alkalmam beszélgetni, mind azt mondta: új Németországot ismert meg. Ez a könnyedség, vidámság, felhőtlen boldogság korábban nem jellemezte a németeket. Biztos vagyok benne, hogy ebből sokat megőrzünk a vébé után is, és ez az ország mindig, mindenkinek kedves marad.