Van abban valami egészen lenyűgöző, amikor a stadionba lépve 52 ezer narancssárgába öltözött szurkolót lát az ember maga körül. Varázslatos élmény lehet ilyen légkörben pályára lépni – és továbbjutni. Nem csoda, hogy az Elefántcsontpart elleni 2–1-es győzelmet eksztázisban ünnepelte a holland szurkolósereg. A hetvenes években szinte az egész világ Hollandiának szurkolt, manapság viszont mintha a semlegeseknek ellenszenves lenne ez a társaság. Arra kerestük a választ: vajon miért?
EPA
Bár az afrikai védôk kôkemények voltak, néha Mark van Bommel (18) csak eljátszotta a nagy halált
EPA
Bár az afrikai védôk kôkemények voltak, néha Mark van Bommel (18) csak eljátszotta a nagy halált
A fenti bevezetőt nyomban helyesbítenünk kell: a Hollandia–Elefántcsontpart mérkőzésen Stuttgartban „mindössze” 51 999 narancsszínű mezes szurkoló ült a stadionban – egy pedig zöld-fehérben. Rajta a címer, s azon belül a három E betű (Erkölcs, Erő, Egyetértés), a kilenc csík jelzi, a klub Budapest mely kerületében működik, de a körbefutó felirat is ismerős: Ferencvárosi Torna Club.
„Sümegi László vagyok, jó napot kívánok! – mosolygott a fiatalember, amikor megszólítottuk, s afelől érdeklődtünk, ugyan mi szél hozta őt errefelé. – Huszonkét éve Svájcban élek, de a gyermekkoromat a Fradi töltötte ki, ez örök szerelem. A világ legjobb csapata – na jó, az argentin válogatott mellett. Évtizedek óta imádom őket is, és megyek a hollandok elleni meccsükre. Svájc? Szeretek ott élni, de a futballjuk nem hoz lázba.”
És Sümegi László tűnt a legszimpatikusabbnak ezen a péntek délutánon, mert bizony Arjen Robbenék Elefántcsontpart elleni mérkőzése előtt, alatt és után kiderült: a kívülálló számára ellenszenvesnek tűnnek a narancsosok.
Megpróbáltuk csokorba szedni, hogy miért is.
Agresszivitás és bódulat, avagy a fű és a pia
Engedjenek meg annyi szubjektív megjegyzést: a hollandok hajdani ifjú rajongója pénteken csalódottan konstatálhatta, hogy ez nem az csapat, amelyért jó szívvel szurkolni lehet.
Miért? Akkor még aligha voltak bódultak a csapat otthonról érkező hívei. Most, a Hollandiában közismerten liberálisan kezelt kérdésnek köszönhetően Stuttgart marihuánafelhőbe burkolózott, ám nem kevesen láthatóan keményebb dózistól, erősebb anyagtól tántorogtak, és némelyikük igencsak agresszívnek látszott. Jobbnak látszott pucolni valami biztonságos helyre!
Az, hogy a sör is elképesztő mennyiségben fogyott városszerte, szintén érthető a forróságban, ezzel a mutatóval a holland szurkolók legfeljebb közelítik angol kollégáikat és a többi drukkerhadat: sört mindenki iszik, ha nem is mindig mértékkel – mégis, az átlagosnál lényegesen több zavart tekintetű futballkedvelőt látni nem éppen szívmelengető.
Lapszemle
HOLLANDIA De Telegraaf: „Hollandia a nyolcaddöntőben!” A neves lap dicséri a csoportból már biztosan továbbjutó válogatottat, és beszámol arról, hogy a diadal után Stuttgartban mintegy ötvenötezer holland ünnepelt az utcákon. A sikernek örvendő narancsszínű tömeg nyugodtan és békésen viselkedett a városban.
ELEFÁNTCSONTPART yahoo.com: „Hollandia jutott tovább, miután legyőzte Elefántcsontpartot” A nemzetközi hírportál az afrikai csapattal kapcsolatban kiemeli, hogy immár második alkalommal szenvedtek úgy vereséget, hogy jó teljesítményt nyújtottak.
Elefántcsontpart ellen 2–1-es vezetése tudatában Hollandia a győzelem megszerzésére törekedett – azaz a modern kori divat szerint ölte a futballt, húzta az időt, és semmi esetre sem akart játszani. Az eredménykényszer miatt e ponton felmenthető az, aki, ha már szerzett két gólt, csak arra figyel, hogy egynél többet ne kapjon. Mégis a semleges nézőnek sokkal megnyerőbb volt a lelkes és valóban futballozni szándékozó Elefántcsontpart igyekezete, még ha ezúttal is (mint Argentína ellen) legfeljebb a tizenhatosig működött a támadójátéka. A kapu előtti hatékonyság nem Afrika erőssége.
Erősen visszatetsző volt azonban, hogy két alkalommal is súlyos sérülésre utaló, görcsben fetrengő holland játékosok hergelték közönségüket. Az még rendben volt (?), hogy Edwin van der Sarnak éppen addig a pillanatig voltak elképesztő fájdalmai Didier Drogba belépője után, amíg a Chelsea csatára meg nem kapta a sárga lapot, ám akkor hopp, meggyógyult.
Aztán Rafael van der Vaart került a földre, és ápolni is kellett, szintén akkor, amikor az ellenfélnél volt a labda. Ám a PSV sztárja úgy huppant a pázsitra, hogy éppen kiperdült az oldalvonalon kívülre, saját kispadja elé, ahol a szakemberek kezelésbe vették. Mégis: iszonyatos fütty követelte, hogy álljon meg a játék, érthetetlenül. A szurkolói ostobaság hallatán az afrikaiak a labdát valósággal odacipelték a vonal mellé, hogy térjen magához a nép: a sérült (…) kívül van, és már ápolják – mi értelme lenne kirúgni a labdát. A rettenetes erejű tüntetésnek azonnal vége lett, amikor az újabb holland labdaszerzésnél a beteg nyomban életre kelt, és már sprintelt is.
A bajtársiasságnak nyoma sem volt
A stuttgarti stadion legfelső sorából kitűnően áttekinthető volt az egész pálya, a játékrendszer: de mintegy 80 méter magasból is jól látható volt, milyen öncélú néha Arjen Robben és Robin van Persie. E két tinicsillag sokszor magának próbált helyzetet teremteni akkor is, amikor könnyű, ötméteres passzal ziccerbe hozták volna a másikat – de nem... Ők akkor is inkább az előttük álló bekkbe püfölték a labdát, vagy még három csellel próbálkoztak, mintha szándékosan nem akarták volna, hogy a másik villogjon. Lehet, mindezt rosszul láttuk: a „halálcsoportból” két meccs után továbbmenni dicséretes, de ezek a jelek azt mutatják, ez nem egészen egységes gárda. Miként az argentin–szerb rangadón Lucho González sérülésénél vehette észre az ember, milyen közösség a dél-amerikaiak csapata: a hordágyra tett középpályáshoz legalább nyolc társa ment oda simogatni a fejét vagy megpuszilni, mintegy vigasztalásul – ebből lehetett látni, hogy az összetartó, a másikkal együttérző, később érte is hajtó társaság.
Az már nem számít, hogy Marco van Basten az ellenfelet méltatva többször is dicsérte Yapi Yapit, aki amúgy Yapi Yapo – no, ilyen előfordul.
Az ünneplő holland sereg a végén nemegyszer igen agresszívan közelített ahhoz, aki nem akart vele őrjöngeni, több stuttgarti kávézó tulajdonosa megkönnyebbült, amikor a tömeg elvonult – így, szomorúan ért véget a narancsos péntek este.
Higgyék el nekünk, nem volt olyan meseszép, mint amilyen volt a narancssárgába burkolódzó stadion... ---- Néhány mondat erejég elcsíptük a hollandok világsztárját, Ruud van Nistelrooyt.
A mérkőzés után az úgynevezett találkozási zónában (itt tehetik fel kérdéseiket az újságírók az öltözőfolyosóról a buszhoz igyekvő játékosoknak) a megengedett egyetlen perc alatt a Manchester United egykori csatára elmondta: nem foglalkoznak azzal, ki lenne az ideális ellenfél a legjobb tizenhat között.
„Mindenki erős, Portugália, Mexikó is – mondta Ruud van Nistelrooy. – Ez világbajnokság, a csoportban sincsenek könnyű meccsek, nemhogy akkor, amikor már igazán nagy a tét.”
Mennyire foglalkoztatja a vb-gólkirályi cím? – hangzott a következő kérdés.
„Nem mondhatom, hogy egyáltalán nem, mert az nem lenne igaz, de a csapat sikere az igazán fontos. Ha ezekhez az én góljaim kellenek, márpedig tőlem azt várja mindenki, én magam is, akkor előbb-utóbb kiderül, hogy van-e esély erre a külön címre is. Fontos tehát, de csak a csapat győzelme után, sohasem előtte.”
A kérdésre, hogy egy gólkirályi címmel üzenne-e a vele haragban álló manchesteri edzőfejedelemnek, Sir Alex Fergusonnak is, a távozó csatár megvonta a vállát: „Hát…”, és már cipelték is tovább a televíziós kamerák elé.