Carlo Ancelotti előre igyekezett elhessegetni a vádat, hogy a Milan a „csak gólt nem kapni” elv szellemében építené fel a stratégiáját az elődöntő odavágójára. A meccs előtti utolsó sajtótájékoztatón kijelentette, nem ezt a célt tartja a legfontosabbnak, hanem hogy csapata egyáltalán legyőzze a Barcelonát. Hogy milyen különbséggel – úgymond –, szinte másodlagos. Tekinthetjük ezt a szerénység, a visszafogottság, de a realitásérzék jelének is, elvégre mégiscsak a Barcelona támadósora volt eddig a legfélelmetesebb a most zajló BL-sorozatban.
A Milan felállásából nem lehetett túl sok mindenre következtetni, fogalmazhatunk úgy is, hogy a lehetőségekhez képest a papírformanévsort skiccelte fel Ancelotti – egyetlen kivétellel. A felfutásokra mindig kapható Cafú, noha hetekkel ezelőtt gyógyultnak minősítették, és játszott már néhány meccset, meglepetésre a kispadra került. A helyén Jaap Stam feszített, jóllehet kevés futballista van a szűk elitben, aki alkatilag kevésbé lenne alkalmas jobbhátvédnek. Igaz, Cafú hiányzása alatt a holland több ízben kitűnően megállta helyét e poszton. A Barcelona a szokásos 4–3–3-as formációt választotta, az eltiltott Deco távollétében kissé „óvatosnak” tűnő középpályássorral.
Idegesen kezdett a Barca, gyakorta irdatlan terek tátongtak a pálya közepén, ha a Milan támadott, de el kellett telnie negyedórának ahhoz, hogy a hazaiak nekiveselkedjenek a hibák kihasználásának. Alberto Gilardino kapufája és Andrij Sevcsenko fejese azt mutatta, van keresnivalójuk, néhány perc múlva mégis megváltozott a játék képe.
BAJNOKOK LIGÁJA 2005–2006
Nehéz lenne eldönteni, a piros-feketék bizonytalanodtak-e el, vagy a Barca kapta össze magát, mindenesetre tény, Gennaro Gattuso ekkortól kapott ízelítőt abból, milyen Ronaldinho ellen játszani. Ancelotti saját bevallása szerint nem akart emberfogót állítani a brazilra, de Gattuso több-kevesebb rendszerességgel azonnal szembeszállt Ronaldinhóval, amint megindult a kapu felé.
A feléledő katalánok nemcsak helyzeteket dolgoztak ki, egyszersmind a Milan-akciókat is megnehezítették a védekező vonal feljebb tolásával, az agresszív letámadással. Ez persze együtt járt azzal a kockázattal, hogy a Sevcsenko- vagy Kaká-féle villámléptű figurák kiugranak egy-egy hosszú indítással, ugyanakkor kétségkívül a Barca-taktikát igazolta a kapura lövések félidei megoszlása (3–5).
Frank Rijkaard tanítványai úgy láttak neki a második 45 percnek, mint akik azt gondolják: ha a Chelsea-vel szemben bevált az idegenben megszerzett előny, most sem lenne haszontalan szert tenni rá. Ludovic Giuly egyre jobban kiismerte az egyébként egyáltalán nem rosszul játszó Serginhót, meg-meghúzta mellett a labdát, és ugye ő szerezte a vezető gólt is – más kérdés, hogy az nem Serginho lelkén száradt, mert a francia hirtelen ötlettől vezérelve középütt tűnt fel.
A Barca változatlanul támadólag lépett fel, továbbra is rengeteget birtokolta a labdát, Rijkaard csak az utolsó negyedórára rendezkedett be biztonságosabb futballra. Ennek jegyében becserélte Juliano Bellettit, majd Thiago Mottát, és a katalán védelem valóban szinte hibátlanul működött a hátra lévő időben. Egymást kisegítve, Sevcsenkónak szinte semmi helyet nem hagyva – mintegy tükröt tartva a milánóiak elé. „Így játszanátok ti, ha vezetnétek”. ---- P ---- 1