A tévedés legcsekélyebb kockázata nélkül kijelenthető: Szojka Ferenc nem sztártípus. Ám klasszisára jellemző, hogy csaknem az összes fővárosi nagycsapat hívta a „Stécé” kiválóságát, és ezzel azért kevés vidéki futballista büszkélkedhet.
Szojka Ferenc: a klasszis mosolya
Szojka Ferenc: a klasszis mosolya
Az ötvenes években pedig képletesen sokkal nagyobb volt a távolság Salgótarjántól Budapestig, mint mostanában, és ha elfogadta volna valamelyik klub invitálását, minden tekintetben jobb körülmények közé kerül, és vélhetően nem 28 alkalommal játszik a válogatottban. Csakhogy ragaszkodott Salgótarjánhoz.
A futballisták többsége csak álmodozik a világbajnoki részvételről, Szojka az 1954-es nagy seregszemlén játszhatott először a válogatottban. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a Dél-Korea elleni mérkőzésen szavazott neki bizalmat, fedezetpárja Bozsik József volt. Érdekes, hogy a klubcsapatában jobbfedezetként futballozott Dávid Róbert társaként, a nemzeti csapatban azonban Bozsik mellett a bal oldalon játszott – válogatott szinten.
A legjobb korszaka a világbajnokság utáni időszakra tehető. Sebes Gusztáv a vb-csapat megfiatalítását éppen az akkor 23 éves Szojkával kezdte, az 1954. szeptember 26-án Moszkvában 1:1-re végző csapatban futballozott, és az 1955 végéig lejátszott további 16 mérkőzés közül csak az egyiken hiányzott. Ebben az időszakban a megfiatalított Aranycsapat ismételten végigverte Európát – immár Szojka Ferenc részvételével –, tizennégyszer győzött, háromszor döntetlenre végzett, s egyszer sem vesztett!
De említsünk meg néhány balszerencsés momentumot is a pályafutásából. Tagja volt az 1952-ben Helsinkiben aranyérmet nyerő válogatott játékoskeretének, de egyszer sem került be a csapatba. Az 1956-os bajnokságban az év játékosa lett volna, ám a forradalom miatt néhány mérkőzés elmaradt, így nem hirdettek bajnokot és egyéb címeket sem.
Az SBTC vezéregyénisége volt egészen 35 éves koráig: 324 élvonalbeli bajnokival a háta mögött vonult vissza. Azután apróbb megszakításokkal több mint három évtizeden át edzősködött. Trénerként is hűséges maradt Salgótarjánhoz, csak néhány megyei csapat kedvéért hagyta el ideiglenesen a várost. Szívesen tanítgatta a fiatalokat, de mindig a háttérben tevékenykedett, csendesen, szerényen – az az ember, aki méltó párja volt a világklasszis Bozsik Józsefnek az Aranycsapatban…