Végigpüfölte Európát, Ázsiát

– Otthon, édes otthon…
– Épp ideje volt hazajönnöm, nagyon kemény volt odakint egyedül – mondta Kántor Sándor.

– Véget ért a japán bajnokság. Milyen éremmel bővült a kollekciója?
– Semmilyennel! Ötödikek lettünk, azért pedig nem jár érem.

– Látom, hogy rezeg és villog a telefonja, vegye fel nyugodtan!
– Nem, most nem. Az olaszok… Szóval két centert cseréltek nálunk, két fiatal, egyetemista játékos érkezett a kezdőcsapatba. A cél a hat közé kerülés volt, de bejuthattunk volna a négybe is. Tizenhat győzelmünk, tizenkét vereségünk volt, ugyanúgy, mint a negyedik helyezett gárdának, nüánszokon múlott a jobb eredmény. A harmadik helyezettnek egy győzelemmel több, a hatodiknak pedig egy győzelemmel kevesebb volt, mint nekünk. Ez is mutatja, hogy nagyon szoros volt a verseny. Az új centerek egyébként gyengén muzsikáltak, talán emiatt maradtunk le a dobogóról.

– Önnek hogyan ment a játék?
– Elég jó statisztikát produkáltam ebben az évadban is, nyitásban és nyitásfogadásban a legjobb öt között voltam, sáncban harmadik lettem, amit még életemben nem csináltam ilyen jól. A támadásban a hatodik helyen végeztem, viszont én lettem a legkevesebb hibával játszó játékos, huszonnyolc mérkőzésen huszonöt hibám akadt.

– A Japán Kupa küzdelmeire még visszatér Ázsiába, aztán május közepén ismét hazajön. Mi lesz a folytatás? Tényleg Kaposváron marad?
– Igen, most határozottan így áll a helyzet. Nekem annyi volt a kikötésem, hogy a Közép-európai Ligában mindenképpen induljunk, ha ismét megrendezik. Végigpüföltem Európát és most már Ázsiát is, még nem akarok visszavonulni. Remélem, színvonalas sorozat résztvevői lehetünk.

– A nyári, katari vakáció nem ismétlődik meg?
– Ismét hívnak, de nem tudom, eleget tudok-e tenni az invitálásnak, mert a következő szezonra az a célunk, hogy bejussunk a Közép-európai Liga döntőjébe. Ehhez viszont muszáj megerősíteni az együttest, beszélgetnem kell magyar és külföldi játékosokkal, ez pedig sok-sok időt igényel.

– A jövő évadban játszik, emellett szakmai tanácsokat osztogat, játékosokkal tárgyal, célokat határoz meg, és még ki tudja, mi mindent csinál majd Kaposvárott. Szép feladat.
– Azt mondták, ha hazatérek, minden a nyakamba szakad, de az amerikai mondás szerint a jó vezető ezt úgy oldja meg, hogy szétosztja a feladatokat. Remélem, nekem is sikerül. Rengeteg dolgot már most sikerült elintéznem, a következő évadra szeretnék két komolyabb támogatót hozni az egyesülethez.

– Az olaszok miért hívták? Gondolom, nem a Kaposvár– MAFC mérkőzés végeredménye érdekli őket?
– Tényleg nem. Hét csapat hív játszani. Most éppen a volt klubomtól, a Cuneótól kerestek. Nem tudom, hogy az állandó utazgatás megérné-e. A lányom már iskolába jár, most elsős, nagyon hiányzott a családom, hiszen négy hónapig nem találkoztunk. A gyerekek is hiányoltak engem. Sokat beszéltünk telefonon, webkameráztunk is, de azért a tapintás, az érintés… Hagyjuk. Hiányoztak, bevallom őszintén, ez a lényeg. Kemény volt.

– Evezzünk ismét hazai vizekre! Nem fél, illetve nem tart valamitől?
– Azt mondták, hogy százhúszszal jövök, de egy év múlva úgyis lelassítok negyvenre.

– Így lesz?
– Nem hiszem. Olyan vagyok, hogy kijelölök egy célt, és addig megyek, amíg meg nem csinálom, amit elterveztem. Fizikailag nincs gondom, Japánban a huszonéves gyerekekkel is fölvettem a versenyt erőben, ütőpárbajban még pontosságban is. A tavalyi, kaposvári alapozásnál is ott voltam az első háromban a mutatóimmal.

– Ugye tudja, hogy nem csak Kaposvárott van szükség önre.
– Ezt is sokan mondták. Sok mindent jó lenne rendbe tenni, de fent, legfelül! Ez így igaz, ám én azt mondom, hogy egy profi röplabdázónak nem muszáj extraklasszisnak lennie, az alapot kell tökéletesen tudnia. Magyarán: először rakjuk le az alapokat itt, Kaposvárott, aztán lehet terjeszkedni. Ezt tartom a helyes útnak.