Aki veretlen a Duna ellen

– Mikor volt az első?
– Tíz éve. Marosvásárhelyen voltam esküvőn, ahol híre ment, hogy itt van Schirilla is Magyarországról – mondja a 44 éves Schirilla György, aki minden évben több alkalommal is átússza a jeges Dunát. – Egyből jöttek, hogy mi lenne, ha átúsznám a Marost, nekem biztosan nem lenne gond. Hiába magyaráztam, hogy összetévesztenek az édesapámmal – ő sokszor átúszta a Dunát –, mennem kellett. November volt, dermesztő hideg, és vagy ezerötszázan gyűltek össze a Maros partján. Lementem, bedugtam az ujjam a vízbe, és azt mondtam: ajjaj, ez borzasztóan hideg! Jót nevettek, azt hitték, csak kéretem magam.

– De átúszta…
– Át, alsónadrágban. Utána úgy néztem ki, mint egy rák, vörös voltam, és hihetetlenül pocsékul éreztem magam.

– Azóta viszont harmincegyszer úszta át a Dunát, kétszer a Tiszát, egyszer pedig a Sebes-Köröst. Boksznyelven szólva a mérlege egyelőre 34–0–0. Nem fél, hogy elveszti a veretlenségét?
– Tartok tőle.

Vizes bikaviadal a jeges folyóban

– Miért csinálja? A hírnév miatt? Netán szimplán üzleti vállalkozás az egész?
– Az úszás csak a cirkusz, toborzó, hiszen minden alkalommal előadást tartok az egészséges életmódról.

– Ha én, mondjuk, délután lemennék a Dunához, és belemerülnék, mi lenne velem?
– Három perc múlva már nem élne.

– Kedves…
– A hideg víz hatására a mellkason lévő izmok összeszűkülnének, nehezen kapna levegőt, aztán következnének a szívizmok. Ne próbálja ki, felkészületlenül semmiképpen sem.

– A Marosban a násznép miatt úszott, de hogy jött az első tudatos úszás?
– Édesapám harminchétszer úszta át a Dunát. Emlékszem, hatéves lehettem, amikor én is ott álltam a parton Budapesten, mellettem pedig Szilágyi János, aki akkor még rádióriporter volt. A fater bent volt a jeges vízben, a jégtáblák között kecmergett. Egyszer csak láttam, hogy csupa vér a háta – a jégtáblák sebezték meg –, majd dermedten néztem, hogyan húzzák ki a kísérőhajóra. Utóbb tudtam meg, a szíve is leállt egy időre. No ott, hatévesen határoztam el, hogy ha felnövök, én nem csinálok ilyen hülyeséget!

– Ehhez képest…
– Ehhez képest amikor apám meghalt, egy előadáson – amelyben én voltam a műsorvezető – összefutottam Cserneczky Attilával. Róla tudni kell, ő is éveken keresztül átúszta a Dunát. Beszélgettünk, mondtam, hogy lenne kedvem egy kis úszáshoz, este pedig már lent voltunk a Hajógyári-szigeten. Attilának köszönhetem, hogy én is elkezdtem a Duna-átúszást.

– Ő viszont már nem úszik.
– Sajnos, pedig itt lenne a helye. De ez hosszú történet.

– Általában úgy két-háromezren ácsorognak a parton a Duna-átúszásainál. Ön szerint hányan mennek azért, hátha belefullad a vízbe?
– Az emberek jók, azonban biztos, hogy sokakban felvetődik, mi lenne, ha… Ez olyan, mint a bikaviadal, ott is sokan drukkolnak a bikának. Egyben persze biztos vagyok: a halálomat senki sem kívánja.

Folyami furcsaságok: szekrény, ételmaradék

– Hol szokott edzeni?
– Tahitótfalunál, természetesen a Dunában.

– A budapesti szakaszon soha?
– Ne árulja el senkinek, de megesett már. Legutóbb novemberben az egyik barátom elkísért, a Parlament előtt úszkáltam éjszaka, egészen a Lánchídig ereszkedtem le.

– Az bizony tilos…
– Nem is ezzel volt a gond, hanem azzal, hogy jött egy uszály. Majdnem elvitt engem is, meg a csónakot. Elég hülye halál lett volna…

– Két okból sem cserélnék önnel: részben, mert telente jéghideg a Duna vize, másrészt pedig az már-már perverz, aki Budapestnél belemerészkedik a Dunának nevezett "koktélba".
– Kétségtelen, Budapestnél koszos a víz, északon és Dunaújváros alatt viszont már tiszta.

– Mivel szokott találkozni?
– Volt, hogy szembejött velem egy szekrény, de állattetemeket is sűrűn látok. A flakonosdobozok és az ételmaradékok már nem is jelentenek újdonságot. Tahitótfalunál – oda költöztem a családdal – viszont felüdülés az úszás. Éjszaka előfordul, hogy nagy testű halakba ütközöm, csend van, nyugalom, csak a vadkacsák ijednek meg, ha beúszom közéjük.

– Az idén elmarad a budapesti úszása. A szekrény és az állattetemek miatt?
– Dehogy, egyszerűen nem jött össze annyi pénz, amennyi kellett volna. Gondolja csak el, kell kísérőhajó, búvár, orvos, engedélyek. Későn kezdtem a szervezésbe, a családomtól pedig nem vehetem el a pénzt… De majd jövőre – kárpótlásul – nagy show-t csinálok. Már elképzeltem, az Erzsébet hídról kötélen fogok leereszkedni a folyóba.

Benedek pápa is fogadja az ősszel

– A család mit szól ahhoz, hogy a papa időnként feltűnik a Dunában?
– A fiam, Gyurika tizenkét éves, jól úszik, de nem kér a folyóból. A Vasasban focizik, tehetséges, de ez természetes, hiszen az én fiam. Hédike fiatalabb, ő már volt a Dunában, a kicsi viszont másfél éves, a múltkor látott a tévében, ahogy éppen kijöttem a vízből. A feleségem mesélte, mutogatott a képernyőre, és mondogatta, hogy apa, apa…

– Ha nem vagyok indiszkrét, miből él?
– Masszázstanfolyamokat tartok – kínai, svéd, hűsítő –, és mellette jógát oktatok. Ha pedig van némi időm, előadásokat tartok az egészséges életmódról. Eddig három könyvet írtam, a Változz meg szeretetben című elég nagy sikert hozott.

– Mit javasol egy átlagos, keveset mozgó, sokat dolgozó honpolgárnak? Milyen a Schirilla-féle minimumprogram?
– Napi ötven guggolás, ugyanannyi fekvőtámasz. Egy héten pedig egyszer gyümölcsnap, kitisztítja az embert. Ezen kívül fontos, hogy szeressük az életet, szeressük magunkat, de a legfontosabb a fejlődés, az önmegvalósítás. Ezzel kapcsolatban van egy saját "készítésű" mondásom: boldogok, akik kitartanak, mert célba érnek…

– Igaz, hogy szeptemberben egészen a Vatikánig fut?
– Igen, 1650 kilométert fogok megtenni, napi ötvenes adagokban. Lesz rajtam egy póló, amelyen öt nyelven az szerepel majd: A szeretet a legfontosabb. Képzelje, XVI. Benedek pápa is fogad. Várom már a találkozást.

– Addig még azonban lesz egy-két randevúja a Dunával. Tudom, hogy morbid, de a legnagyobb reklám az lenne, ha egyszer belefulladna…
– Ha úgy hirdetném, hogy jöjjön Vácra, megnézheti a haláltusámat, biztosan ötvenezren lennének. De tudja, mit, én megelégszem négyezer érdeklődővel is. Élni ugyanis jó. Nagyon jó!