Az Olümposzon a helyük

Amikor ez a gárda megnyerte minden idők legfantasztikusabb mérkőzését, a firenzei Eb-döntőt, azért odafigyeltek a győztesekre, de nem annyira. Az 1999-es aranyakat követően, a sydneyi olimpia évében még nem kellett korlátokkal elbarikádozni a csapat öltözőjének előterét a Margitszigeten. A 2000-es diadal és a budapesti Eb óta a rácsok és a marcona őrök elengedhetetlen kellékei a szigeti meccseknek, akkora a tolongás az imádottak körül.

És ez már átsugárzik ide, a Peloponnészoszi-félszigetre is.
Itt, Athénban az a legszebb, hogy csapataink szinte végig hazai pályán játszanak. Az olimpiai utak árait tekintve már-már döbbenetes, hányan gondolták úgy, hogy százezreket áldoznak a szurkolás érdekében. Valamennyi együttesünket pontszerző helyig hajszolták a drukkerek - vasárnapra ugyanakkor világossá válik: érmet csak a férfi pólósok szerezhetnek. Olyan ember viszont nincs az uszoda lelátóján, aki megelégedne az ezüsttel. Nem is a több száz euróról van szó, hanem pólósokról, akik mindig nyernek. Eddig is mindig nyertek, már csak ezt az egyet kell megfogni.

Eleinte kissé riasztó, mennyire kong a tribün a görög szurkolók bánatos elbandukolását követően, ám mire kezdődik a bemutatás, piros-fehér-zöldben pompázik szinte az egész karzat. Azt ugyan nem tudni, miként csinálták ezt honfitársaink, elvégre a két meccsre egy jegy érvényes, és a letépett bilétával már nem lehet visszajönni - mindazonáltal ne féltsük mi a magyarokat, ahogy egyik nagy koponyánk fogalmazott, nem kell megriadni az EU-tól, majd rájönnek, mi a magyar finesz, amikor friss kagylóként veszik meg az éti csigát a Kárpát-medencei kofától a brüsszeli főutcán. ---- Szóval, a hangulat remek. Egészen a ráúszásig. Azt követően nem sokkal óriási csönd támad. Sokkolva ülünk, csak a maroknyi szerb zajong, elég hangosan. Beletelik egy kis idő, amíg visszajön a hangunk, igaz, lassan fel lehet tekerni, mert ismét a meccsben vagyunk.

Félidőben már egészen elfogadhatóan érzi magát mindenki, amikor is a harmadik negyedben újra megfognak minket. A szlávok úgy érzik, övék a világ, immár a magyarokra költenek gúnydalokat, a rendezőknek úgy kell lecsillapítaniuk a vizet már-már felkapó honfitársainkat.
Persze amíg van egy negyed, addig remény is van.

A tábor pedig Kásásékkal együtt éled. 7-7-nél már akkora a tombolás, hogy érződik, itt nem veszíthetünk. Amikor átvesszük a vezetést, olyan karnevál teríti be a lelátót, hogy a szerb kapitány, Nenad Manojlovics gyorsan időt kér, mert érzi, a pokoli hangorkánban végérvényesen elolvadhat csapata. Ám csupán kitolja a végzetüket: a szerbek megzavarodnak, a mieink uralják a meccset, immár a dudáig.

Az érzelmeiket már nem tudják.
Fékevesztettebb az ünneplés, mint Sydneyben.
"Naná, hogy az volt - idézte vissza utóbb a mámor pillanatait Kásás Tamás. - Valahogy sokkal jobban magával ragadott ez a siker. Sydneyben fiatalok voltunk, jött az egész magától, a döntő már a félidőben eldőlt. Ez viszont, ez valami egészen megfoghatatlan."

Tényleg magával ragadó.
A medencében ott viháncol a fiúkkal Bordás György és Beck György. Budapesten legalább három, de inkább négy ajtón kell átjutni, hogy találkozhassunk a magyar üzleti élet két óriási tekintélynek örvendő képviselőjével, elvégre az ING és a Hewlett Packard elnök-vezérigazgatóiról - s nem mellesleg a pólószövetség fő támogatóiról - volna szó. Itt viszont nincs párnázott ajtó, időpont-egyeztetés, csak őrjöngés, rangtól és előélettől függetlenül.

Török Laci eközben talán épp azt kiabálja a mikrofonba fent, a rádiós állások tetején, hogy ilyen nincs - és mégis van!
Mert van. Megcsinálták, immár a lehetetlent is! Az olimpiai döntőben is hozták a 3-0-s utolsó negyedet. Az utolsó 13 percben nem kaptak gólt. A szerbektől. Ilyenre csak a legnagyobbak képesek. ---- "Nem akarok erre hangsúlyt helyezni, de azért az az üvöltözés szerintem kellett - emlékezett vissza a fordulópontra Szécsi Zoltán. - Sapics gólja után szakadt el nálam a fonál, és akkor elkezdtem ordítani. Az a legszebb, hogy a többiek szerint ez elsősorban a szerbeket bizonytalanította el, miközben nálunk végre a helyére került minden."
Néha egy-egy ilyen nagyjelenet kell a túléléshez.
Mert túlélték, mert felálltak a padlóról. Amikor a tudás már nem volt elég, az agy nem fogott rendesen - viszont a szívük, az a hatalmas szívük a győzelemig vitte őket.

És ezért, egyenesen ezért mondom: megvédtük már a címünket Berlinben, aztán Melbourne-ben - de ezzel a diadallal, ezzel a címvédéssel, hogy hétből hétszer nyertek egy olimpián (utánozhatatlan: egyaránt kétszer verték meg az ezüst- és a bronzérmest!), egyszóval ezzel váltak minden idők legnagyobb magyar válogatottjává a Kemény-legények. És a legnagyobbá a póló egyetemes történetében.

A titkuk?
Talán kiolvasható abból a párbeszédből, amely Kemény Dénes és Benedek Tibor között zajlik nem sokkal a döntő után, a folyosón. A mester szerint azért nem rossz, hogy így alakult, "elvégre a jugók éppúgy megérdemelték volna ezt az aranyérmet." Mire a csapatkapitány: "Nincs igazad, Dénes. Az ő csapatukban ugyanis nincs meg a miénket mindvégig összetartó, egymás iránti szeretet."

Igen, talán ez a leglényegesebb. "Soha, a mérkőzés egyetlen pillanatában sem jutott eszembe, hogy kikaphatunk - csatlakozik a témához kicsit később Varga Tamás. - Annyira csapat vagyunk, annyira képesek vagyunk meghalni egymásért, hogy mindvégig tudtam, előbb-utóbb fordítani fogunk."

Fordítottak és ordítottak.
Később elcsendesednek, s a lelátók mögötti térre visszahúzódva jó ideig trécselnek a többi olimpikonnal, Kovács Ágival, Cseh Lacival, Storcz Botondékkal. Közben persze folyamatosan interjúvadászok keringenek körülöttük, hol egyikük, hol másikuk próbál egészséges körmondatokban beszélni az érzéseiről. Steinmetz Barna például arról, hogy teljesen más most nyerni, hogy végre az öccse, Ádám is itt van. ---- Kiss Gergő nem hajlandó önmagát fényezni, pedig lenne miért - négy gól, köztük a mindent eldöntő -, csak arról beszél, hogy "köszönöm a társaimnak, hogy megérhettük ezt a sikert, és mindenkinek, aki értünk szorított, itt és otthon egyaránt".

Vári Attila a családjának - is - hálálkodik, gyaníthatóan a többiek nevében is, "hiszen nem lehetett könnyű végigcsinálni velünk az olimpia előtti időszakot".

Bealkonyodik, amikor a buszuk felé indulnak, ahol ki-ki a mobiljába "mélyed", hogy immár ne csupán tőmondatok szintjén társalogjon azokkal, akik a szívéhez legközelebb állnak. Fodor Rajmund körbejárja a parkolót, telefonjával a fülén, Szécsi Zoltán és Biros Péter egy villanyoszlop tövében ül a kapusedző, Mátéfalvy Csaba és néhány idegnyugtató cigarettaszál társaságában. Időnként elhalad mellettük Kemény Dénes, aki hosszú egyeneseket tesz meg oda-vissza, maga elé meredve, perceken át, egyenletes tempóban.

Nincs mértékegység annak a feszültségnek az érzékeltetésére, amely ebből az emberből távozik ezekben a percekben. Az egész újság kevés volna mindazon külső csata és belső őrlődés visszaadására, amely az elmúlt hetekben, hónapokban, években emésztette - és amelyekért csakis e most megszerzett aranyérem jelenthetett megfelelő ellentételezést.
De megszerezték - azaz ki lehet készíteni egy újabb márványtáblát.
Már a hold világít az égen, amikor Madaras Norbi végre megérkezik a vizelet- és vértesztről, a csapatbusz pedig kigördülhet a parkolóból.

A környék mindazonáltal nem csendesedik el, még a szomszédos stadionban zajló záróünnepség hangeffektjei sem nyomhatják el szurkolóink ünneplését. "Magyarország, Magyarország, hej, hej!" - skandálják több mint egy órával a lefújás után. Nekik is járna egy arany, avagy egyetlen nációnak sem volt ennyire lelkes és ennyire szervezett tábora Athénban.
Morajlásuk bizsergető, elvégre behallatszik oda, ahol mi, krónikások üldögélünk, s valahogy megpróbáljuk szavakba önteni a szavakba önthetetlent, itt, a szent játékok földjén, méltó emléket állítani pólósainknak, a mi héroszainknak.

Akik azóta már messze járnak.
Fent vannak, valahol ott fent, Zeuszék társaságában, az Olümposz tetején. ---- A "sokk" és a "tragédia" a leggyakrabban emlegetett szavak a vasárnapi olimpiai férfi vízilabdadöntőnek szentelt belgrádi lapkommentárokban, amelyek nagy terjedelemben számolnak be a szerb-montenegrói és a magyar válogatott drámai küzdelméről. "Sokkban vagyok. Hihetetlen számomra, ahogyan pólósaink elveszítették az aranyat"- írja a Vecsernje Novoszti szakkommentátora, aki szerint a döntő pillanatokban a szerbia-montenegróiak "türelem és jó idegzet" híján nem tudták sikerre vinni a döntőt. A lap szerint kétségtelen, hogy a szerb-montenegrói csapat megérdemelte volna az aranyat, de az is egészen biztos, hogy a magyaroktól sem lehet elvitatni az olimpiai bajnoki címet. A Politika szerint a magyar csapat "kétszer is padlón volt", de az ellenfél egyszerűen megijedt a győzelemtől. A Glasz Javnoszti szerint "bárhogyan is történt, a vízilabda két óriásának párbaját az nyerte meg, aki kevesebbet hibázott, kiváltképpen a védekezésben". A Danasz horrorfilmeket megszégyenítő drámai, és izgalmakban gazdag "állóháborúhoz" hasonlította a vasárnapi döntő egyes mozzanatait. Az utolsó negyedben jött a krach, az összpontosítás érthetetlen lankadása, a bátorság hiánya a támadások befejezésénél, Szécsi és csapattársai fanatikus védelme. "Kásás és Kiss megtette azt, amire a mieink nem voltak képesek: minden emberelőnyt kihasználtak, és a végén megérdemelten bontották fel a győzelmi pezsgőt" - írja a Danasz. Tragédiáról ír a Blic, amely más lapokhoz hasonlóan felemlegeti, hogy nyolc másodperccel a vége előtt a nézőtéren megszólalt egy sípszó, amely megzavarta Alekszandar Sapicsot. A csapat legjobb góllövője azonban önmagukat hibáztatja a vereségért, és nem kertel Danilo Ikodinovics sem, aki szerint "bárki bármit mondhat, a magyar válogatott a világ legjobbja."