Az Oxford–Cambridge verseny története

Az angolok, köztudott, rigorózusan ragaszkodnak régi, megrögzött dolgaikhoz: a whisky, a puding meg a királyság intézménye, s persze a lóverseny, öt órai tea, miegyebek. A sportban is: ők találták ki a krikettet, a rögbit – a közelmúltban nyerték meg a világbajnokságot, s a királynő rögvest nemesi címmel tüntette ki a kapitányukat –, minden kétséget kizáróan tőlük ered a vízilabdázás, s a világjátékká terjedt futballkultuszukat sem feledhetjük. A Temzén a napokban lezajló Oxford–Cambridge nyolcas verseny azt sugallja, mintha az evezésben is ők vitték volna a prímet anno, megelőzve más tiszteletreméltó nációkat, de ez nyilvánvaló tévedés. Időszámítás előtti ősi civilizációkból ránk maradt emlékek– akár az egyiptomi Szfinx ábrái is – igazolják, hogy már akkor is rendeztek evezősversenyeket. Az evezés háború és béke idejében is létfontosságú volt, versenyszerű gyakorlást, módszereinek fejlesztését igényelte, gondoljunk csak a tengeri csatákra, harci gályákra, továbbá a tengeri, tavi és folyami halászokra. A röpke történeti közbevetéssel cseppnyit sem óhajtjuk kicsinyíteni az Oxford–Cambridge evezősnyolcasok valóban rendkívüli hagyományokkal büszkélkedő vetélkedésének jelentőségét. Minden elismerést megérdemel a különleges esemény, s ezen nem változtat az az elkerülhetetlen megjegyzés sem, hogy első alkalommal 1829. június 10-én – s ez könnyen felismerhető a The Illustrated London News korabeli számának illusztrációján – nem nyolcasok, hanem csupán hatos legénységek csaptak össze a Temze hullámain. Az idei Oxford–Cambridge regatta nemcsak a szigetországban váltott ki szokatlanul erős érdeklődést. A feltűnő várakozás a számok, emlékezetes jubileumok mágiájának is betudható, hiszen az alapítás óta 175 év telt el, az évenként megismétlődő hagyományos összecsapások sorában pedig az idei a 150. volt. Az 1829-es nyitányt ugyanis – amelyen nem mellékesen az oxfordi egyetem legénysége nyert – hétéves szünet követte, majd utána is rendszertelenül váltakoztak egy darabig a rendezés évei. A nagy sorozat végül 1856-ban indult, s a folyamatossága ekkortól csak háborús okok miatt szakadt meg a XX. században. A jelenlegi pálya megegyezik a már 1845-ben használttal London közelében: Putney és Mortlake között mintegy 4.5 mérföld hosszúságú. Az előírásokhoz tartozik, hogy a kihívólevelet mindig az elmúlt év vesztes egyeteme postázza legyőzőjének. A felkészülés a tanulmányi évvel együtt kezdődik, az edzések miatt a tanulmányok nem szorulhatnak háttérbe, a versenyzők nem kivételezettek. Decemberben – már a színhelyen – zajlanak a felmérő versenyek, amikor is a két érdekelt egyetem két-két hajója házi ütközet keretében egymással méri össze az erejét. A B-együttesek egyébként szerepet kapnak a nagy regatta napján is: mintegy előversenyt vívnak félórával a fő attrakció előtt. A viadal összesített állása – az idei, cambridge-i győzelemmel záruló versenyt is beleszámítva: Cambridge–Oxford 78–71. Egy verseny, még 1877-ben – célfotó nem lévén – abszolút eldönthetetlen holtversennyel zárult. A 4.5 mérföldes távon a csúcsot a Cambridge tartja 16:19 perccel (1998-ban érte el). A legfölényesebb győzelmet a Cambridge aratta 1900-ban – húsz hajóhosszal nyert –, míg a legszorosabbat (négy láb) az Oxford 1980-ban. Az idei küzdelmet a Cambridge úgy nyerte meg, hogy már az első folyókanyarulatnál összeakadtak a hajólapátok, az Oxford vezérevezőse kétszer is kibillent a ritmusból, leállt, s ezzel "el is ment a hajó"… A verseny népszerűségére jellemző, hogy a BBC rádió 1927-től, a televízió 1938-tól egyenes adásban számol be róla. A helyszínen az ideit a töltéseken, a Temze mellett csaknem egymillió néző követte, a tv-nézettség világszerte 450 millióra volt tehető. Olyan közismert személyiségek találhatók a hajdani győztesek sorában, mint a királyi család volt udvari fényképésze, Lord Snowdon (Cambridge, 1950) vagy akár olimpiai bajnokok, mint Matthew Pinsent (Oxford, 1990, 1991 és 1993), aki a brit kormányos nélküli négyessel Sydneyben már a negyedik ötkarikás aranyát nyerte meg. Vagy az ugyancsak Sydneyben első helyet szerző Tim Foster (Oxford, 1997). n Az Oxford–Cambridge sztori számunkra azért is felettébb érdekes, mert az evezés népszerű nálunk – nemzeti szövetségünk már 1881-ben megalakult, tizenegy évvel a nemzetközi szövetség létrejötte előtt. Hanem még ennél is fontosabb talán annak az összefüggésnek a felismerése, amit a britek – s persze nem csak ők – már régóta tudatosan követnek: a hagyományok tisztelete, gondos ápolása, más szóval a sport népszerűsítése általában. Ilyenformán a széles közvélemény érdeklődésének folyamatos kielégítése, erősítése – tehát társadalmi elismertsége – az egyik alapvető feltétele a sportkultúra fejlesztésének, erkölcsi-anyagi támogatásának, hiszen ennek következménye a televízió érdeklődése, a reklámerő növekedése, a lelátók zsúfoltsága, vonzerejének sokféle kamatoztatható haszna.