Boca-legenda a riveresből

A világjáró Carlos Bianchi többszörösen is nehéz helyzetben volt, amikor 1998 áprilisában aláírt a Boca Juniorsnak. A szurkolók és a vezetők többsége gyanakvással fogadta – egyfelől azért, mert egykor a nagy rivális River Plate rajongója volt (e "főbenjáró bűnt" ő sem titkolta), másrészről pedig mert semmiféle kötődése nem volt a Bocához. Bianchi vállát a türelmetlenség terhe is nyomta: a "genovaiak" akkoriban már hat esztendeje sínylődtek trófeák nélkül, pedig a kispadjukon 1992 és 1998 között olyan nagyágyúk váltották egymást, mint az egyaránt világbajnok César Luis Menotti és Carlos Alberto Bilardo, valamint a Libertadores-kupát és Világkupát is megnyerő Hector Veira.
Ami nekik nem sikerült, az a Virrey (Alkirály) becenevet nem véletlenül kiérdemlő Bianchinak egyből összejött: az 1998-as Aperturát azonnal megnyerte a Bianchi-legénység! A 2000-es szezonban már nemcsak a bajnoki győzelem, hanem a a Libertadores-kupabeli siker is meglett az arra 22 év óta áhítozó csapatnak, sőt, a Világkupában a Real Madrid sem jelentett akadályt. A 2000-est már egyenesen a Boca történetének legeredményesebb idényeként emlegették, aztán jött a törvényszerű visszacsúszás: a 2001 második felében elvesztett bajnoki arany és Világkupa-meccs árát Bianchival is megfizettették – az edzőnek távoznia kellett posztjáról.

A száműzetés mindössze egy évig tartott, a nagyon nehéznek ígérkező 2003-as szezonban már ismét Bianchi ült a kispadon. Vesztenivalója éppenséggel volt, hisz korábban egyetlen Boca-edzőnek sem sikerült a visszatérés: olyan helyi hősöknek kellett lehajtott fővel elhagyniuk a csapatot második próbálkozásuk után, mint Mario Fortunato, José D’Amico, Adolfo Pedernera, Silvio Marzolini, Alfredo Di Stéfano, Juan Carlos Lorenzo és Oscar Tabárez.
Bianchinak azonban sikerült. Megszerezte a Boca 20. bajnoki trófeáját, ötödik Libertadores-kupáját és a harmadik Világkupáját. Mindenkit felülmúlt tehát.
Vajon miért pont a Bocával vált a világ egyik legjobb edzőjévé? A választ érdemes két oldalról megközelíteni. Bianchi érkezése idején Mauricio Macrí, a Boca Juniors elnöke radikális reformokat indított el, és ami a legfontosabb, az általa hozott nagyon sok pénzből jó nevű játékosok vásárlására és az utánpótlás-nevelésre is bőven futotta. Ugyanakkor Bianchi teljesen új szemléletet hozott az öltözőbe: számára a csapat olyan, mint a család, amelyben mindenkinek lehetősége van a bizonyításra, de ahol mindenkinek tennie is kell a másikért. Ismeri minden játékosa búját-baját, örömét, ami nem akadályozza meg abban, hogy – szigorú, de igazságos családapaként – katonás fegyelmet tartson körükben.

"A rendet, az egyenességet, az őszinteséget, a szolidaritást és az általam kialakított szabályok betartását tartom a legfontosabbnak. Az edzőnek és a játékosnak arra kell törekedni, hogy a lehető legtöbb kérdésben egyezségre jussanak, az egymás iránti tisztelet csak erre épülhet. Ez olyan apróságokra is kiterjed, mint például, ha reggel nyolcra van kitűzve a reggeli időpontja, akkor nem hét óra ötvenöt perckor és nem nyolc óra öt perckor kell leülni az asztalhoz, hanem pontosan nyolckor – íme, néhány mondat a szakmai hitvallásából. Folytatás: – A siker hetvenöt százalékban a játékosokon múlik, az edző csak huszonöt százalékban járul hozzá a jó eredményhez. Egy edzőnek ki kell választania azokat a játékosokat, akik a lehető legjobban együtt tudnak működni, onnantól már csak finomíthat a gépezeten."
Ami a szakma mélyebb bugyrait illeti: Bianchi tökéletesen ötvözi az olasz védekezést, az angol erőnlétet és a brazil virtuozitást a csapatépítésénél. Játékosai – természetesen tudatos kiválasztás alapján – sokoldalúak, számukra a csapatjáték ugyanolyan fontos, mint az egyéni érvényesülés. Bianchi alatt nem is voltak soha igazi sztárok a Bocánál, legfeljebb vezéregyéniségek. Ôk is többen, mert a folyamatosan változtatott felállás (4–4–2, 3–3–2–2, 4–3–1–2) mindig más játékostól követeli meg, hogy vigye a prímet. Egy sérült vagy távozó labdarúgó azonnal pótolható a tartaléksorból, ami főleg annak tudható be, hogy a Boca cseréi ugyanazt az edzésmunkát végzik, mint a nagycsapat tagjai. Az erőnlétről elég megemlíteni, hogy a mester kétszer kilencven percre készíti fel a csapatát – ennek gyümölcsét például a Milan elleni legutóbbi Vk-döntőn lehetett leszüretelni.
Minden eddig említett dicsőség ellenére Bianchi sohasem elégedett. Minden évadnak úgy vág neki, mintha az első győzelmére készülne. Az idén január másodikán például már kőkemény edzést tartott…