Kína, az uniformizált világ

És ez a megállapítás tökéletesen igaz, hiszen Kína, amely évek óta nagyhatalomnak számít a sportágban, minden esztendőben újabb és újabb csillagokkal ajándékozza meg a tornászvilágot.
Hogyan csinálják?
Nos, erre talán választ tud nekünk adni Karácsony István, aki néhány héttel ezelőtt Kínában járt, ahol a Nemzetközi Tornaszövetség (FIG) technikai bizottságának ülésén vett részt. A vendéglátók pedig, talán már a 2008-as pekingi olimpia jegyében, sportágbemutató körútra vitték el a sportvezetőket, akik többek között Kanton tartományban látogattak meg két tornásziskolát.
– Talán nem lepek meg senkit sem azzal, ha azt mondom, sportbirodalmakat láttam – kezdte élménybeszámolóját Karácsony István. – Igaz, a nyugat "beszivárgásának" köszönhetően azt is megéltük, hogy kétféle rendszerű iskolát is meg tudtak mutatni nekünk kínai vendéglátóink.
– Mire gondol pontosan?
– Az első helyszín egy állami iskola volt. Egy háromemeletes gigantikus sportközpontba látogattunk el, amelyen a ritmikások és a tornászok osztoztak meg. A rendszerből csak egy szeletkét mutattak meg nekünk, nyolc-kilenc éves gyerekek edzését néztük meg, és amit láttam, teljesen lenyűgözött. Ezeknek a kicsiknek négy-öt éves koruktól kezdve a torna tölti ki az életüket, ami azt jelenti, hogy a beiskolázásukat, a teljes napi programjukat a tornára alapozzák. Négy-öt órákat edzenek naponta, és ezek a tréningek óraműpontossággal zajlanak. A gyerekek fegyelmezettek, és a gyakorlatokat nézve már ebben a korban hihetetlen alapképzettségre és technikai tudásra tesznek szert.
– Ez miben nyilvánul meg?
– Tudatos, tiszta, tökéletes mozdulatokban. Úgy éreztem, mintha futószalagról kerülnének le ezek a kicsik, szinte nem tudtam különbséget tenni a gyakorlataik, a mozgáselemeik között. Talán furcsán hangzik, de alakra és testmagasságra is tökéletesen egyformák voltak, ha végighúztam volna a kezemet a fejük felett a sorakozónál, nem lógott volna ki senki sem a sorból.
– Mintha klónozott csoport lett volna?
– Majdnem. Minden bizonnyal ez a csoport már szelektált csapat volt, amelyet tudásszint és testforma alapján válogattak össze. Mert náluk például a szép alak is előfeltétel, annyian vannak, hogy az esztétikai szempontokat is, és ez is lényeges ebben a sportágban, figyelembe veszik.
– Ez úgy hangzik, mintha egy tornagyárban járt volna.
– Úgy is éreztem magam. Éppen ezért volt jó, hogy elvittek minket az olimpiai bajnok Li Ning által alapított iskolába. Ez a klub már amerikai rendszer szerint működik, vagyis önellátó, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szülők fizetnek azért, hogy a gyerekek ott edzhessenek. Li Ningnek egyébként sok ilyen iskolája van világszerte, amelynek jellemzője, hogy olimpiai és világbajnok tornászok foglalkoznak a kicsikkel. Ebben az iskolában tizenkét edző dolgozik, akik közül négyen a legtehetségesebb gyerekek munkáját felügyelik. Amikor ezek a tornászok magasabb szintet érnek el, áthelyezik őket az állami iskolákba, és onnantól kezdve ők is beolvadnak a központosított rendszerbe.
– Központosításra Magyarországon is törekedtek az elmúlt esztendőkben.
– Igen, de azért valljuk meg, ég és föld a különbség a két központosítás között. Kínában, a pekingi olimpiának is köszönhetően, mindent megadnak, elképesztő összegeket pumpálnak bele a sportágba, míg idehaza az anyagi lehetőségek miatt is még gyerekcipőben jár ez a rendszer. Ráadásul a több mint egymilliárdos Kínában van lehetőség valós kiválasztásra, nálunk inkább szűrés van, örülünk, ha egy egészséges csapatot ki tudunk állítani a világbajnokságra. Sajnos be kell látni, nincs elegendő gyerek a sportágban, és őket is nagyon nehéz megtartani. Örülnék, ha idővel úgy beszélnének a külföldi szakemberek, hogy van a kínai, az amerikai és a magyar tornásziskola.