Fa Nándort a profik csapatmunkája vonzza

Főleg ha még azt is hozzátesszük, hogy a Las Palmastól a karibi Santa Luciáig tartó – körülbelül 2700 tengeri mérföldes – versenyen csupán a két csúcskategóriás Volvo 60-as vitorlás, a Spirit és a Vernom tudta megelőzni a mieinket.

– Sok javítanivaló van a hajón?
– Csak a nagyobb sebeket próbáljuk eltüntetni, illetve alaposan letakarítjuk – válaszolja a visszahívást követően Fa Nándor.
– Mi lesz a további sorsa a djuice-nak?
– Egyelőre itt marad a karibi térségben, jövőre viszont tudtommal hazakerül.
– Árulja el, amikor a tulajdonos, Láng Róbert felkérte szkippernek, azonnal rábólintott az ajánlatra?
– Tetszett az ötlet, de nem vállaltam el rögtön. Ôszintén megmondtam, csak abban az esetben érdekel, ha profi legénységgel, profi felfogásban csináljuk végig a versenyt. Szerencsére találkozott az elképzelésem Róbertéval, így egy hónap gondolkodási idő után igent mondtam.
– A legénység kialakításába beleszólt? Voltak fix emberei?
– Senkihez sem ragaszkodtam, egyetlen javaslatom volt csak: Fináczy György. Ôt ugyanis igazán nagy tudású, jó szemû vitorlázónak tartom. A többieket Róbert választotta.
– Azért vétójogga csak volt?
– Volt, de nem kellett élnem vele, mivel a magyar vitorlázás színe-java került a fedélzetre. Persze arra azért figyeltünk, hogy ne legyenek személyes ellentétek, mindenki szóba álljon a másikkal.

– Mindenkit ismert személyesen?
– Igen, de azzal, hogy kinek milyen a vitorlázótudása, nem minden esetben voltam tisztában. Fürstner József és Weöres Szabolcs esetében például csak azt tudtam, hogy remek közösségi emberek. Az út során aztán az is kiderült, hogy más szempontból sem lógnak ki a sorból.
– A hajóról mit tudott?
– Amennyire előzetesen ismerhető volt, ismertem, hiszen mielőtt Róbert megvette, szakvéleményt is mondtam róla. A verseny pedig bebizonyította, tudja mindazt, amit feltételeztünk róla. Főleg ha rákényszerítjük… Mert a két Volvo 60-ast semmiképpen sem lehetett volna megszorítani. Az, hogy egy, illetve fél nap előnnyel értek csak célba előttünk, rájuk nézve szégyen. Nekünk a többiek voltak az ellenfeleink, akiket egytől egyik megelőztünk.
– Az időjárás sok bosszúságot okozott a mezőnynek. Ennek tudható be az is, hogy a győztes Spirit végül csak néhány órával tudta megdönteni a korábbi időrekordot?
– Ha engem kérdez, a Spiritnek legalább két nappal kellett volna megdöntenie.
– Eszerint rossz taktikát választottak?
– A befutó után meghívást kaptunk a győztes hajó fedélzetére. Ott láttam, hogy professzionális időjárás-analizálójuk volt. Ennek ellenére jelentős hibákat csináltak.
– Valójában azzal akartam kezdeni a beszélgetést, hogy mi vonzotta ismét az óceánra? Önnek, aki egyedül is többször vitorlázta már körül a földet, mi újat tud még nyújtani egy ilyen túra?
– Talán nem hangzik nagyképûen, ha azt mondom, az óceán ezen az úton számomra semmi újat nem mutatott. Legalábbis egyszer sem mondtam, hogy na, elég sokat voltam már itt, de ilyet még nem láttam. Ugyanakkor maga az óceán mindig gyönyörû. Nem az a kategória, amit meg lehet unni. Más kérdés, hogy most nem jöttem volna, ha nincs ez a verseny. Kizárólag az hozott ide, hogy kipróbáljam, milyen csapattal vitorlázni, hogy egy magyar élgárdával megméressünk a nemzetközi mezőnyben. Na és talán egy kicsit az is érdekelt, ennyi év után milyen érzéseket vált ki belőlem újra vízre szállni.

– Volt olyan pillanat, hogy nem ön állt a kormánynál, ám valamit másként csinált volna, mint az éppen soros társa? Mi a teendő ilyen esetben?
– Az együtt vitorlázásnak az a legfontosabb kérdése, hogy ilyenkor az ember kiveszi-e a másik kezéből a kormányt, vagy elfogadja a döntését. Én az utóbbit választottam. A béke érdekében mindenkit hagyni kell, hogy csinálhassa a dolgát. Maximum akkor szóltam volna, ha valaki hibázik, de erre nem volt példa. Egyébként a hajóvezetést többnyire ráhagytam a fiúkra, ritkán és akkor is csak húsz percekre álltam oda a kormánykerék mögé.
– A mindennapi teendőkből kivette a részét, vagy szkipperként mentességet élvezett?
– Bár a szkipper a legfontosabb ember a hajón, ugyanúgy be voltam osztva naposnak, mint a többiek. Ötnaponként került rám sor, amikor mosogattam, takarítottam, vagy ami épp jött. Emellett huszonnégy órás ügyeletet vittem, és csak akkor pihentem, ha stabil volt a helyzet.
– Ezek után miként maradt még arra is ideje, hogy naponta újabb hajónaplórészleteket tegyen fel az internetes oldalukra?
– Régen megtanultam, hogy ha valamilyen élmény ér, azonnal le kell írnom. Mert ha alszom rá egyet, már másként fogom értékelni. Hozzászoktam, hogy akár hajnali kettőkor is nekilássak, ha megszáll az ihlet.
– A két hét alatt mit ítélt a legrázósabb helyzetnek?
– Talán a két szélcsendes napot. Az nagyon megviselt.
– Az évek során kialakultak saját rituáléi, amelyeket egy-egy nagyobb út előtt mindig elvégez?
– Nem vagyok babonás, és kabaláim sincsenek. Ilyen szempontból unalmas, szürke ember vagyok.
– Azért egészséges félelemérzet munkál önben?
– Sokszor éreztem már magam rosszul, de mindig a szárazföldön, a társadalomban. A hajón, a megoldásra váró feladatok között nincs ilyen gondom. Most sem kételkedtem abban, hogy célba érünk. A felelősség persze más kérdés, hiszen tíz ember volt a fedélzeten, márpedig pánikhelyzetben a szkipper élet és halál ura.
– Pánikhelyzet ugyan nem adódott, de tengeribeteg lett valaki önök közül?
– Nem. Ám ha lett volna, az sem lenne szégyellnivaló, hiszen aki hajlamos rá, annál időről időre előjön. Nálam is volt már rá példa, igaz, csak egyszer, de akkor három napig szörnyen beteg voltam.
– Ha valaki most azt kérné, visszafelé is teljesítse a távot, vállalná?
– Engem már csak a legmagasabb technikai szint, az igazán profi-csapatvitorlázás izgat. Amennyiben arra lehetőségem nyílna, érdekelne. Egy ugyanilyen út már nem hordoz számomra új információt…
– A Balatonon azért jövőre is láthatjuk a finn hajóosztályban?
– Remélem.
– Motiválja még, hogy megmutassa a fiataloknak, mire képes?
– Nem, inkább játéknak tekintem. Persze jólesik, ha néha megverem őket, de már csak azért ülök vissza, hogy ne sutuljon el teljesen az agyam. Az igazi vitorlázás ugyanis a kishajós vitorlázás.
– Nem is tartom fel tovább, hiszen még ideje sem volt szétnézni Martinique-on.
– Amit látni akartam, már láttam. Nem tartozom azok közé, akik örömmel futkosnak egyik épülettől a másikig. Maradjunk annyiban, nem vagyok turistaalkat.