Kabul–Prága–Athén

A legkülönösebb az egészben az volt, hogy a bajkeverők nem két, egymásra fenekedő szurkolótáborhoz tartoztak. Egyszerűen mindannyian szemtanúi akartak lenni a tálib rendszer bukása utáni első focimeccsnek a kabuli stadionban, ahol a korábbi rezsim alatt az összesereglett nézők sport helyett kivégzéseket, csonkításokat tekinthettek meg. Annak idején, immár lassan két éve, mi is beszámoltunk a találkozóról, az ünnep emelkedettségét némiképp mérséklő mellékes eseményekről azonban már nem: az afgán rendőrség gumibot híján husángokkal és korbácsokkal igyekezett rendet vágni, a nemzetközi rendfenntartók pedig kutyákat is bevetettek a szurkolói ostrom visszaverése érdekében. A lelátók ugyanis már két órával a kezdőrúgás előtt csordultig megteltek, a maximum huszonötezres létesítményben több mint harmincezren szorongtak, ezt azonban a kívül rekedtek nem akarták tudomásul venni, s másztak a falakra, mint a török Eger várára.A pályán kívüli vad jelenetekkel ellentétben, a háborús viszontagságoktól siralmas állapotban lévő játéktéren hamisítatlanul barátságos, sportszerű találkozó zajlott le: a helyi Kabul United, amelyet szívességből a nemzetközi fegyveres egységeknél szolgáló volt Tottenham-játékos, a kölcsönadott Gary Mabbutt irányított, 3–1-es vereséget szenvedett a Nemzetközi Rendfenntartó Erők (ISAF) válogatottjától. A játék kezdete előtt egyperces néma tiszteletadásra került sor, ám ha valaki azt hinné, hogy netán a mindent legyőző sport dicsőségére, hát téved: a főhajtás az akkori helyzetre jellemző módon az új afgán kormány néhai közlekedési miniszterének, Abdul Rahmannak szólt, akit két nappal a mérkőzés előtt feldühödött zarándokok öltek meg a kabuli repülőtéren…Minden zűrzavar ellenére ez a találkozó mégis okkal tűnhet ma már jelképnek: az új élet kezdetének, a viszonyok rendeződése nyitányának, amely a sport révén jutott kifejezésre, adott látványosan meggyőző nyomatékot az afgánok számára, s nyújtott legjobbjaiknak reményt arra, hogy immár akár ötkarikás álmokat is szövögessenek.A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1999-ben felfüggesztette az Afgán Olimpiai Bizottság működését. Az indoklás két tömör pontban foglalható öszsze: a Talibán kormányát nemzetközileg nem ismerték el, továbbá a szélsőséges iszlám kormány vallási megfontolásból nem engedélyezte a nők részvételét a sportban, ami szöges ellentétben áll az Olimpiai Charta egyik meghatározó elvével. A dogmákhoz való ragaszkodás számos sportágban lehetetlenítette el a férfiak nemzetközi szereplését is. Afganisztán legutóbb egyébiránt az 1996-os atlantai játékokra küldött versenyzőket, küldöttségében harminc versenyző kapott helyet.A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a tálib rezsim 2000-es bukását követően nyomban érintkezésbe lépett az új sporthatóságokkal, minden támogatást megadott ahhoz, hogy újjáalakuljon a nemzeti olimpiai bizottság, mielőbb megteremtődjenek a NOB családjába való a visszatérés alapvető feltételei. A NOB 2003 júniusában közgyűlést tartott Prágában, ahol többek között döntött a függetlenségét 2002-ben elnyerő Kelet-Timor frissen alakult olimpiai bizottsága felvételéről, majd ezt követően az Afgán Olimpiai Bizottság felfüggesztése hatályának feloldásáról.Távolról sem állítható, hogy a helyzet teljesen konszolidálódott a több évtizedes harcokat követően. A napokban értesültünk arról, hogy csak most kezdődött el a fegyverek beszolgáltatása a fővárostól távolabbi régiókban, a számos körzetben önálló hatalmat gyakorló törzsek fokozatos lefegyverzése. Azonban ezzel párhuzamosan mind több jel mutat a sportélet élénkülésére is, s ebben minden kétséget kizáróan szerepet játszik a 2004-es athéni olimpiai játékok sürgetően ösztönző közelsége (a közelmúltban rendezték meg az országos atlétikai bajnokságot – már a gyengébb nem képviselőinek részvételével). Szajed Mahmud Dasti, az Afgán Olimpiai Bizottság elnökhelyettese a napokban tartott sajtótájékoztatóján hangsúlyozta, hogy a visszatérés az olimpiai mozgalomba általában is segít az ország nemzetközi kapcsolatainak helyreállításában, és az athéni nyári játékok sohasem tapasztalt lelkesedéssel, bizakodással töltik el sportolóikat. Igaz, a hölgyek tekintetében nulláról kellett indulniuk, hiszen számukra a sport minden formáját tiltotta a korábbi rendszer. A közhivataloktól, sőt még az iskolapadoktól is elzárt nők végre levethették a csadort és a fátylakat, s ma már az afgánok olimpiai testülete elnökségében is találunk hölgyet, Nima Soartgart, aki remek lovas, így személyesen és aktívan is élen jár a sport térhódítása elősegítésében. Nem mellékesen ő maga is készül 2004 ötkarikás ünnepére, sőt, titokban éremben reménykedik. A férfiak – elsősorban a küzdősportok művelői – viszonylag szerencsésebbnek tekinthetők. Igaz, a nemzetközi porondokról évekig hiányoztak, mert a nemzetközi szabályok nem engedélyezik sem az ökölvívók, sem a birkózók számára a szakáll viselését, miközben a szigorúan követett iszlám vallási előírások ugyanakkor megtiltják a leborotválását. Így azután otthon püfölhették, gyúrhatták egymást az afgánok, de nemzetközi eseményeken nem állhattak rajthoz. Izmail ur-Remat, az ökölvívó-válogatott edzője derűlátó: "Van egy igazi, kivételes gyémánt a kezem alatt, Besarnaz Szultani. Félelmetes erő, őstehetség, fáradhatatlan. Az ökölvívók világa hamarosan megismerheti a nevét.”Gilbert Felli, a NOB svájci sportigazgatója személyesen vezette a testület "afgán segélyprogramját”, s maga is meglepődött a rohamos fejlődés láttán. Az igazgató azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy néhány sportoló már a különböző kvalifikációs eseményeken képes lesz saját erőből megszerezni az olimpiai részvétel jogát, elsősorban ökölvívásban, birkózásban, tékvandóban és atlétikában. A rendkívüli helyzet következtében más esetekben a szabadkártya intézménye segíthet. A fő, hogy ott lengjen ismét a többi között az afgán zászló is.