Világbajnokok jutalma

A sportág 26. magyar aranyérme tehát méltó körítést kapott, amelyhez végre a jelenlévők – a lovasszövetség vezetői, a sajtó képviselői, családtagok és barátok – is személyesen gratulálhattak a jardyi 10. kettesfogathajtó-vb-n remeklő sportolóknak.
S itt a remeklő jelzőn van a hangsúly, hiszen a mostani győzelemhez nem volt elég a jól sikerült felkészülés, a kimagasló tudás vagy éppen a rutin, a szilárd francia–holland tengely felszámolásához már-már emberfeletti teljesítmény szükségeltetett.
Lázár Vilmos ugyan köszönőbeszédében – amelyben mindenkit számba vett, aki segítette a felkészülésüket –, diplomatikusan kihagyta a francia körülmények taglalását, s csupán annyit említett, hogy nagyon nehéz világbajnokságon vannak túl, öccse, Zoltán a fogadást követő kötetlenebb beszélgetés során rávilágított a vb visszásságaira. Na nem mintha panaszkodni akart volna, netán az elmaradt egyéni érem miatt a bizonyítványt magyarázni, egyszerűen csak beszámolt a helyszínen tapasztaltakról. Mert az ugyan a külső szemlélő számára is kiderült Franciaországban, hogy a házigazdák és a pályaépítő hollandok mindent megtettek, hogy az egyéniben és csapatban is címvédő magyarok sikersorozatát megtörjék, igazán csak az tud hiteles képet alkotni az apró "disznóságokról”, aki megszenvedte őket.
A homokos talajú díjhajtópálya ugyan minden indulónak megkeserítette az életét, a közeg pluszban még semlegesítette a szürke lovak külalakját is – márpedig a mieink csupa lipicaival álltak rajthoz –, ami ugyancsak fontos a külcsínyt figyelembe vevő számban. De ez lett volna még a kisebbik baj, a maratonhajtásnál már az óra sem mindenkinek egyformán járt… Legalábbis felettébb érdekes, hogy mindig pont a francia és a magyar hajtóknál romlott el az egyik akadály fotocellája, aminek következtében a – leellenőrizhetetlen – kézi időmérés lépett életbe. S ha hinni lehet annak a csaknem száz magyar szurkolónak, aki a helyszínen szorított hajtóinkért, akkor a franciáknak és a magyaroknak mérő órák igencsak nagy eltérést mutattak… Arról már nem is beszélve, hogy Lázár Zoltán ellen még óvást is benyújtottak – mondván, lelépett a fogatról a segédhajtója, ám ezt bizonyítani senki sem tudta –, míg bátyját azzal találták meg, hogy üti-veri a lovait, lévén az ostorhasználat is büntetést von maga után. Pedig ez utóbbi feltételezés tényleg abszurd, legalábbis aki egyszer is látta már versenyezni Vilmost, véletlenül sem gyanúsítaná meg ilyesmivel.
Most talán már érthető, miért kellett bravúr ahhoz, hogy a magyar hármas mégis meg tudta védeni csapatvilágbajnoki címét. A vetélytársak mesterkedései – vagyis hogy maximálisan a mieink gyengéire játszottak – az egyéni versenyben hozták meg a várt eredményt, hiszen az immár hatszoros világbajnokunk, Lázár Vilmos a 7., a négyszeres vb-elsőnk, Lázár Zoltán a 8., míg kétszeres arany- és kétszeres bronzérmes hajtónk, Nyúl Zoltán az 5. helyen végzett.
Ami máris előrevetíti, hogy két év múlva, a következő vb-n jaj lesz minden franciának és hollandnak!