Leni Riefenstahl halálára

A filmé, amely a hírhedt 1934. évi nürnbergi erődemonstrációt, a náci párt tömeggyűlését volt hivatott megörökíteni, pontosabban monumentális erővel propagálni. Ennek tényleg nem sok köze volt a sporthoz. A 101 éves korában München közelében meghalt matróna a fél életét, tehát nem kevesebb mint öt évtizedet jobbára azzal töltött, hogy újra és újra magyarázta: őt csakis a művészi lehetőségek érdekelték, nem politikai célzattal fejtette ki egyébiránt számos tekintetben máig ható, iskolát teremtő tevékenységét.Mindazonáltal a huszadik század egyik legvitatottabb asszonyát különleges érzések, kapcsolatok és emlékek kötötték a sporthoz. Maradandót alkotott ennek köszönhetően is. Fiatal-korában számos sportot űzött, az elragadó szépségű népszerű színésznő ezenfelül nagyszerűen táncolt, elfogult csodálója volt az emberi test és a mozgás szépségének, elbűvölte őt a sport. Egy évvel az említett, 1935-ben bemutatott nürnbergi dokumentumfilm után a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) felkérte, készítse el az 1936. évi berlini nyári olimpiai játékok filmjét, amelyet a náci propagandaminiszter, Goebbels érthetően örömmel támogatott. Leni Riefenstahl több mint 200 órányi filmanyagot forgatott, óriási technikai apparátussal vágott neki a munkának – nem kevesebb mint 35 operatőrt foglalkoztatott – azzal a céllal, hogy az olimpiai játékok felejthetetlen vizuális örökségét hagyja az utókorra, mégpedig úgy, hogy az egyes sportágak jellegzetes jegyeit a lehető legérzékletesebben ragadja meg. Kamerákat helyezett el rögzített léggömbök alatt, speciális tutajokon, földbe vájt árkokba "rejtve”, még a lovak nyergére erősítve is.Mesterien alkalmazta a mozgások ritmusának, sebességének váltakozását, a gyorsításokat és a lassításokat, a maratonifutó fáradó mozgásának kifejező lassításával például, vagy a műugrók légmunkájának fordított irányú megörökítésével szinte a madarak szárnyalását idézve fel a nézőkben. A film vágását – ami nem kevesebb mint 18 hónapot vett igénybe – egymaga végezte. A négyórás remekmű, az 1938-ban bemutatott Olimpia végül tulajdonképpen két részből tevődött össze – Népek ünnepe, illetve a Szépség ünnepe –, és világszerte kiemelkedő sikert aratott. Megemlítendő persze, hogy a propagandafilmjei következtében azzal vádolták az alkotót, hogy mint a berlini olimpia maga, a róla készített film is látványos része a Goebbels- és Hitler-féle propagandahadjáratnak, továbbá azzal is, hogy eltúlzott, öncélú képi magasztalása az emberi testnek. A kritikák azonban már akkor is főként a róla kialakult előítéletek következményei voltak, hiszen az Olimpia valójában éppen úgy megörökítette a színes bőrű amerikai atléta klasszis, Jesse Owens diadalait, vagy más nemzetbeliekét, az indiai gyeplabdázóét és a japán maratonfutóét, mint a "felsőbbrendű” fajnak hirdetett németekét… A második világháborút követően Riefenstahl csaknem négy évet töltött a szövetségesek házi őrizetében, miközben a háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi bíróság két alkalommal is egyértelműen tisztázta "náci” múltját. S jóllehet felmentették, később legalább ötvenszer kényszerült különböző bíróságokhoz fordulni felperesként az őt ért becsületsértések miatt, és tény, egészen haláláig korábbi évei ellentmondásai következményeivel kellett élnie. 1992-ben megjelent kötete szerint legalább öt kalandos életet élt meg, s ebből négy boldog volt: gyermek- és fiatalkora a családban, azután mint sportoló, népszerű táncos és filmszínésznő, később mint filmrendező, s a negyedik, amikor – az ötödik, a háborút követő nehézségek kivételt képező szakasza után – 1956-tól lényegében egészen 1977-ig Afrikában, Szudánban élt és dolgozott fotóriporterként.Filmet már csak egyszer – tavaly! – készített, de vigaszt így is talált, meg munkát és örömet. A núbiai hegyekről és lakóiról készített sorozatát a londoni The Sunday Times vette meg 1967-ben, s később fotóriporterként szerződtette az 1972. évi müncheni olimpiai játékok idejére. A sportrajongó asszony közeli barátságba került a világhírű francia mélytengeri kutatóval, Jacques Cousteau-val, s bár már a hetvenen is túl volt, 1974-ben elkezdett búvárkodni állandó társával, a nála negyven esztendővel fiatalabb, cseh származású Horst Kettnerrel. A csodás sportot még 90 éves korában sem hagyta abba, sőt remek felvételsorozatokat készített a tengerek, a csend világáról… David Jenkins, a The Daily Telegraph riportere hosszú interjút készített vele 2000-ben, miután Riefenstahl éppen túlélt Szudánban egy helikopterszerencsétlenséget, de már felépült, sőt a Maldív-szigeteken éppen a 2000. mélytengeri merülését hajtotta végre. A beszélgetés végén megkérdezte a hölgyet – akit mellesleg a Time magazin a XX. század 100 legjelentősebb művésze közé sorolt –, hogy életében mire a legbüszkébb. "Arra a kemény munkára – válaszolt –, ami összekapcsolt az olimpiai játékokkal. A forgatásra, a vágásra… Másfél esztendő a vágóasztalnál! Ez idő alatt megtaníthattam néhány fiatalembert a mesterség fogásaira… Úgy éltünk, mint egy sportcsalád.” Christina Weiss német kultuszminiszter asszony a rendezőnő halála után rövid tisztelgő közleményt adott ki. Tömör és tárgyilagos volt – nem dicsőített és nem ítélt. Így fejeződött be: Leni Riefenstahl egy nagy német művész sorsát szimbolizálja a viharos XX. században.