Vereckei a "vezéráldozat”

Szeptember 15-én reggel 9 órakor azonban sorakozó volt a Tornacsarnokban, ám a látvány – valljuk meg – nem túlzottan szívderítő.
Fekete Levente Lyonban, Király Roland Svájcban folytatja az edzéseket, Lőrik Attila a világbajnokságot követően befejezte pályafutását, (lásd keretes írásunk) így mindössze négy tornász, Detrői Zoltán, Gál Róbert, Takács Árpád, no és Magyari Zsolt munkáját felügyeli a megszokott edzőpáros, azaz Vereckei István szövetségi kapitány és Fazakas Csaba.
Különös helyzet ez. Gál Róbert egyéni eredményeit (olimpiai kvóta, ugrásban negyedik, talajon hetedik hely) leszámítva a magyar tornasport legnagyobb kudarcát éltük meg augusztusban az anaheimi világbajnokságon. Férficsapatunk a 21., a női a 24. helyet szerezte meg, és bár a szövetségi kapitányok "elszámoltatása” a szeptember 30-án esedékes elnökségi ülésen lesz, már most forrong, kavarog a magyar tornászélet.
Vannak olyan hangok, elsősorban a kiváló utánpótlásbázist magáénak tudó Ferencváros részéről, amelyek szerint most telt be a pohár. Vezetési és szakmai hibákat emlegetnek, rosszul felhasznált, nem visszaforgatott pénzekről beszélnek, mondjuk ki bátran, személyeskednek is, és határozottan állítják – ezzel minden bizonnyal mindenki egyetért a sportágban –, hogy gyökeres változtatásokra van szükség. Még akár úgy is, hogy útilaput kötnek a teljes vezérkar talpára. Kőkemény bírálatok ezek, amelyeket nemcsak a tornászberkekben suttognak el, hanem a felszínen is hangoztatnak. Más kérdés, hogy érdemben, szemtől szemben a vélemények még nem ütköztek meg, éppen ezért egyelőre olyan ujjal mutogatósnak, zsebben turkálónak és sértődősnek tűnik minden, ami a tornán belül zajlik. Mi csak egyet tudunk remélni: mindez valóban a versenyzők, a sportág érdekében történik.
De kanyarodjunk vissza a Tornacsarnokba, ahol Vereckei István, akit számos bírálat ért az elmúlt időszakban, az edzést szemléli. S beszél a múltról, koncepciókról, tervekről és reményekről, a kudarcról és a jövőről, amely a felhangokból talán már kitűnt, meglehet, nem a férfiválogatott vezetéséről szól majd.
– Nincs irigylésre méltó helyzetben.
– Higgye el, sohasem voltam abban – mondta Vereckei István. – Természetesen a jelenlegi helyzet valóban egyedi, hiszen egyértelmű, hogy a sportágban hamarosan fejek hullanak majd, és talán nem nehéz kitalálni azt sem, hogy én leszek az egyik, akinek megköszönik eddigi munkáját. Valakinek felelősséget kell vállalnia a kudarcért, ami, továbbra is hangsúlyozom, nem csak a szövetségi kapitány és nem csak a versenyzők kudarca. Valami olyasmi mutatkozott meg Anaheimben, ami a magyar sport betegsége, és amelyet csak hosszú évek áldozatos munkájával és befektetéssel lehet orvosolni.
– Azért túlságosan egyszerű lenne hazánk sportéletének sajátos helyzetével magyarázni ezt a bukást. Sőt, azért is nehéz az okok keresése, mert az év elejétől kezdve valóban kemény munkát végeztek hol a Tornacsarnokban, hol a tatai edzőtáborban. A világbajnokságot megelőző nemzetközi versenyeken elért eredményeik pedig azt mutatták: lesz keresnivalónk Anaheimben…
– Csak ezt a kemény munkát már évek óta, egész pontosan a sydneyi olimpiát követően meg kellett volna kezdeni. Ám a feltételek, az egész éves edzőtáborozási lehetőség, az anyagi kondíciók csak erre az esztendőre álltak össze. Az idén valóban biztosított volt a felkészülésünk, ám ahhoz, hogy sikeresek legyünk, legalább három-négy ilyen esztendőnek kellett volna mögöttünk állnia. Meglehet, hogy még az is kevés lett volna… El kell ismernünk, nincsenek olyan tornabázisaink, mint az oroszoknak, az amerikaiaknak vagy éppen a románoknak. Nincs elegendő gyerek, nincsenek felnőtt versenyzők és az edzők is tűnnek el a sportágból.
– A ferencvárosiak közül biztosan sokan felszisszennek azon kijelentésén, hogy nincsenek gyerekek a sportágban…
– Nézze, én elismerem, hogy a Fradiban, ahonnan a legnagyobb támadásokat kapjuk, évtizedek óta remek az utánpótlásképzés, valóban tehetséges gyerekekkel dolgoznak, ám ezek a versenyzők egyelőre még nem állnak azon a szinten, hogy egy olimpiai kvalifikációs világbajnokságon megfeleljenek. Tavaly és az idén is több olyan edzőtábort szerveztem, amelyben a felnőtt és az ifjúsági versenyzők közösen dolgoztak, részt vettem a mostani ifjúsági válogatott kialakításában, sőt jó néhány juniorválogatottat meghívtam a világbajnoki válogatóra is, ám volt, aki egyszerűen csak egy szeren tudott bemutatkozni. A genti világbajnokságon, amelyen szintén sérülések miatt épphogy ki tudtunk állni, már csapattag volt a mostanában sokat emlegetett Hetrovics Marcell, aki azonban sérülés miatt csaknem fél évet nem tudott versenyezni az idén. Ugyanakkor Gál Róbert személyében egyetlen felnőtt versenyzője akad a Fradinak, a csapatbajnokságon is úgy állt ki, hogy vezetői meghívták vendégszerepelni a románok olimpiai bajnokát, Marius Urzicát…
– Szép, amit felsorolt az utánpótlás- és a felnőttválogatott kapcsolatáról, ám nagyon érződik, hogy hatalmas a szakadék a két társaság között. Például sokan bírálják önt azért, mert nem húzta meg azt, hogy Takács Árpád helyett a KSI juniorkorú versenyzőjét, Horváth Csabát szerepeltesse a világbajnokságon.
– Nézze, lehet, hogy azokat a pontokat, amiket Árpi az elején elszórt, Csaba behozta volna, ám korláton, amely a legjobb szere Takácsnak, gyakorlatilag kiegyenlítődött volna minden. Higgye el, nem ezen múlott. A fiúk gyermeteg hibák, bizonytalanságok miatt több mint három és fél pontot elbuktak a verseny során, ha mindenki hibátlanul szerepel, akkor is csak a tizennegyedik, a tizenötödik vagy a tizenhatodik helyet szerezzük meg. Elismerem, hogy ez a huszonegyedik hely gyalázatos eredmény, elismerem, hogy a célként kitűzött csapatkvalifikáció túlzott elvárásnak bizonyult, ám mentségemre szóljon, hogy a felkészülési időszakban főként az európai nemzetek tornájával találkoztam, és nem számoltam azzal, hogy például Kanada ilyen szenzációs teljesítménnyel rukkol ki. A mezőny felkészültségét látva, reálisan nézve két olimpiai kvótát szerezhettünk volna, vagyis el kell ismerni, nem állunk azon a szinten, hogy csapattal képviseltessük magunkat az olimpián.
– Több mint tíz éve nem állunk úgy, ami azért sokkoló. Eddig Csollány Szilveszter vitte a hátán a tornát, most Gál Róberté lesz ez a feladat?
– Nagyon remélem, hogy változik a helyzet, és nem kell egy versenyzőre alapozni a magyar torna jövőjét. De mint mondtam, ehhez hosszú távú befektetés kell.
– Mint mondta, nem biztos, hogy részese lesz ennek a hosszú távú befektetésnek.
– Hacsak nem úgy, hogy továbbra is az egyébként ferencvárosi Gál Róbert edzője maradok, de ahogy ön is látja, ebben a sportágban jelenleg minden bizonytalan…