A pehelysúly legnagyobb vitéze

Társasház egy csendes kis utcában Zugló kertvárosi részén. Szinte semmiben sem különbözik a környék épületeitől. Illetve majdnem semmiben. A lakónévsort böngészve ugyanis ismerős névbe ütközik a látogató szeme: Polyák. A második emeleti lakás berendezése a tulajdonost dicséri, csakúgy, mint a máshol kevéssé szokványos múzeumszoba – utóbbi azonban nem ízlésének, sokkal inkább sportpályafutásának mementója. A falakon oklevelek, fényképek, a polcokon érmek, kupák, kitüntetések és egyéb relikviák. A fő helyen természetesen az olimpiai arany. Az a bizonyos vérrel-verítékkel kiküzdött tokiói medália.
– Rettenetes érzés lenne a mai napig, ha negyedszerre sem sikerült volna – veszi kézbe legbecsesebb kincsét Polyák Imre, aki 1964-ben három olimpiai ezüstérem után a japán fővárosban ért fel a csúcsra. – Ennél jobban talán semmit sem akartam életemben. Megszállottként dolgoztam, mindent meg akartam tenni, hogy végre ne nekem kelljen gratulálnom.

Segít az ugrókötél

– A mentalitására addig sem lehetett panasz. Hiába tartozott a sokat fogyasztók közé, példaértékűen tartotta a súlyát, és az edzésmunkája is világhírű volt.
– Tokió előtt azért még rátettem egy lapáttal. A tréningek után egy órát ugróköteleztem. Amikor elkezdtem, csúnyán nyikorgott a padló, a végére viszont síri csend uralkodott a teremben. Az izzadtságtól…
– A mestere, Matura Mihály hajtotta?
– Ááá, ő többször is le akart állítani. Mikor látta, hogy alig állok a lábamon, szólt, befejezhetem, hiszen úgyis már csak tíz perc hiányzik.
– Valami azt súgja, süket fülekre talált.
– Még van tíz perc, Miska bácsi, mondtam neki.
– Utólag egyértelmű, megérte.
– Nem volt nehéz rájönnöm, az utolsó lehetőségem előtt állok.
– Ennek némileg ellentmond, hogy Mexikóban is majdnem szőnyegre lépett.
– Néhány héttel az olimpia előtt behívott magához Csanádi Árpád, a sporthivatal elnökhelyettese, és mindenáron megpróbált rábeszélni, hogy induljak el.
– Pedig akkor már jó ideje viszszavonult.
– Azért nem teljesen, hiszen folyamatosan a kerettel edzettem. Azt mondta, nem baj, ha nem nyerek, én már bizonyítottam, de pontokat hozhatnék a csapatnak.
– És? Megijedt?
– Mégis, mitől? A háromban biztosan benne lettem volna.
– Akkor nem értem.
– Számomra Tokió volt a hattyúdal. Bár a mérlegelés után kicsit bosszantott az önfejűségem, hiszen a mezőnyt látva, az ezüst is biztos lett volna.
– Pedig kategóriája, a pehelysúly igencsak sűrűnek számított.
– De mindenki megijedt! A nagyágyúk közül a finn Laakso, a svéd Svensson és a török Metin visszaléptek, amikor megláttak a mérleg mellett. Azt hitték, mégis beszállok. Így viszont csak a szovjet Rurua maradt.
– A nagy ellenfél, tokiói döntőbeli riválisa. Gondolom, fűtötte a revánsvágy.
– Nem egészen. Amikor véget ért a mérlegelés, és látta, csak szemlélődőként voltam jelen, odajött, és boldogan megölelt. Ugyanis csak tőlem tartott…

Fájó finálék

– A négy évvel korábbi események tükrében nem alaptalanul.
– Lassan negyven esztendeje mindenki azzal traktál, mekkora meccset vívtunk. Pedig belülről nem volt olyan nagy szám az egész.
– A szőnyeg mellett állókat viszont az infarktus kerülgette.
– Ne is mondja! Jöttem le, pontosabban hoztak le a szőnyegről, amikor elém toppant Szepesi György. Úgy nézett ki, mintha bundában szaunázott volna. De a többiekről is ömlött a víz. Hozzájuk képest olyan száraz voltam, mint a sivatagi homok…
– Nézze el nekik, szorítottak önért!
– Sohasem fogom elfelejteni azt a hangulatot. Tele volt a csarnok – én még akkora épületet előtte nem láttam –, és mindenki nekem szurkolt.
– A legenda szerint még a szovjetek is.
– Úgy bizony. Kicsit sajnáltam is Ruruát, hiszen azzal biztatták, még fiatal, nyerhet később is.
– Mexikóban tényleg odaért, csak ön akadályozhatta volna meg.
– Szerintem nem tudtam volna legyőzni, az ezüstökből pedig már elegem volt.
– Némileg érthetően. Három vesztes olimpiai finálé…
– Még a haragosaimnak sem kívánom.
– Melyik volt a legfájóbb?
– Nehéz különbséget tenni Melbourne és Róma között. El sem hittem, hogy veszítettem.
– Helsinki?
– Még csak húszéves voltam. Az volt az első felnőttvilágversenyem. Örültem, hogy ott lehettem. Egy évvel azelőtt kerültem a felnőttválogatotthoz. Sipos Lacival kellett válogatóznom, és sikerült legyőznöm. Aztán Miska bácsi kivitt Bulgáriába egy válogatott találkozóra, és ezzel meg is ragadtam a csapatban. Az olimpia már csak hab volt a tortán.
– De mégiscsak elveszített egy döntőt!
– Akkor kevéssé érdekelt. Megfogott a hangulat, nemcsak a játékoké, már a felkészülés is csodálatos volt. Képzelje el, a vizesek, azaz a pólósok és a kajakosok kivételével minden olimpikon együtt készült Tatán.
– Ez kevés változtatással, de ma is így van.
– Akkor mégis más volt. Ne felejtse el, az ötvenes évek elején jártunk. Állandóan közös programokat szerveztek a vezetők.
– Kártyacsaták, gombfocipartik?
– Egy fenét. Folyamatosan gyűléseztünk. Minden reggel zászlófelvonással kezdődött a nap, este pedig bevonták a lobogót.
– Változatos program…
– Remekül összehozta a társaságot. Teljesen beleéltük magunkat a szerepünkbe, az olimpiába.
– Négy évvel később már nem így volt?
– Akkorra már rájöttem, mit jelent egy olimpiai arany. Ráadásul világbajnokként utaztam Ausztráliába, úgy, hogy Karlsruhéban nem akadt komoly ellenfelem.
– A finn Mäkinen mégis legyőzte.
– Papíron… Eladtam neki egy válldobást, de kiestünk a szőnyegről. A bírók meg kihozták kettő egyre az egész szitut.
– Oda.
– Naná. Pedig sokkal rosszabb birkózó volt nálam. Abban az évben kétszer is simán vertem.
– Talán rossz volt a formaidőzítés?
– Ezt most komolyan kérdezi? A harmadik helyen végzett szovjet Dzseneladzét harminc ponttal vertem! Ki tudja, hányszor volt meg a tus? Pedig, ha leütik…
– Csak nem?
– Enyém az arany… Csak arra kellett volna figyelnem a finn ellen, ne tussoljon be.
– Hasonló volt a helyzet Rómában is. A török Sille ellen elég lett volna egy iksz is.
– Előtte akárhányszor mecscseltünk, mindig tussal vertem.
– Kivéve akkor.
– Pedig ha azt mondja a döntő előtt, adjak neki tíz pont fórt, tizenkettőt adtam volna.
– Az eredmény ismeretében elég csúnya vereség lett volna a vége…
– Mert, ha szabad ilyet mondanom, csúnyán megszívattak a rendezők. Éppen csak befejeztem a román Sult elleni összecsapást, máris kezdhettem a szovjet Virupajevvel. Aztán még tartott a meccs, amikor már szólítottak a török ellen.
– Szép kis vesszőfutás!
– Amikor lejöttem, kérdeztem Miska bácsit, mennyi időt kapok. Azt felelte, mindegy, úgyis szétszeded. Mivel a török már a szőnyegen ácsorgott vagy öt perce, nem akartam váratni, még azt hitte volna, félek tőle. Gyorsan letöröltettem magam, mert ömlött rólam a veríték, de így is úgy néztem ki, mintha be lennék olajozva.
– S veszített.
– Csodálja? A harmadik mecscsem volt megállás nélkül. De igazából nem is a vereség fájt, hanem, hogy egy sokkal gyengébbtől kaptam ki. Ugyanúgy, mint Melbourne-ben. A nagy neveket mindig könnyedén legyőztem, ilyenkor meg botlottam.
– Túl könnyedén vette őket?
– Biztosan ez is benne volt. Tudtam, mire vagyok képes, és ki is tudtam hozni magamból. Ha odafigyeltem. Tokió előtt viszont rájöttem, csak úgy lehet eredményes az ember, ha maximálisan a feladatra koncentrál. Ez vezérelt egyébként később, civilként is.
– A civil szó az ön esetében némileg megtévesztő.
– Ha így nézzük, tényleg. Az ötödik kerületi rendőrkapitányságon dolgoztam.
– Gondolom, az olimpiai arany sokat segített az elhelyezkedésben.
– Másnak biztos, de én már ötvenegytől ott voltam.
– A birkózás mellett járta az utcákat?
– Csak egy kis ideig, amíg a közrendvédelmiseknél voltam. Aztán átkerültem a közlekedésiekhez, végül az útlevélosztályról mentem nyugdíjba.

A népszerű vitéz

– Jól bírta a gyűrődést.
– Hozzászoktam a szőnyegen. Ráadásul remek kis társaság jött össze. Amikor például Tokióban döntőztem, a kollégák be akarták zárni az ügyfélablakot, hogy hallgathassák a követítést. Délután egykor, a legnagyobb tömeg idején.
– Képzelem, micsoda lázadás tört ki.
– Hát tényleg volt egy kis kiabálás. A várakozók követelték, hangosítsák fel a rádiót, mert ők is hallgatni akarják… S nem ez volt az egyetlen ilyen "minisztrájk” a meccsem idején. A hatos busz vezetője, egy korábbi birkózó például félreállt, és le akarta szállítani az utasokat, hogy tudja nyugodtan hallgatni Szepesit. Azok persze fellázadtak, hogy nekik is joguk van szurkolni! Amikor nyertem, kevés népszerűbb ember volt nálam az országban.
– De meddig tartott?
– Szerencsére, kisebb megszakításokkal a mai napig. Tényleg nem panaszkodhatok, állami szinten is elismernek. Sőt, kétezerben vitézzé is avattak!
– Pedig, ha jól tudom, ahhoz valami nagy dolgot kell végrehajtani…
– Na, hát akkor ez stimmel. Sok nagy csatát vívtam. Azt hiszem, a hőstettek sem hiányoznak…