Gyula, a centerjáték mestere

A hazánkkal szomszédos országokban sok sikeres magyar nemzetiségű sportoló élt és él. Mint például Romániában a sokszoros olimpiai bajnok tornász Szabó Kati, a háromszoros ökölvívó-világbajnok Vastag Ferenc, az egykori Csehszlovákiában a világbajnok diszkoszvető Bugár Imre vagy a hajdani Jugoszláviában nevelkedett teniszező-fenomén, Szeles Mónika. Összeállításunkban azokról írunk, akik az elmúlt
esztendők világversenyein értek el kiemelkedő eredményeket, és ezzel a magyaroknak is dicsőséget szereztek.

Furcsa volt látni a két évvel ezelőtti ostravai Európa-bajnokságon, amikor a műsorközlő által szólított Mester Gyula nem a magyar, hanem a jugoszláv válogatott bemutatásakor futott be a pályára. Mégiscsak ízig-vérig magyar ember (kedvenc íróit, Leon Urist, Ken Follettet és minden más könyvet anyanyelvén olvas), még akkor is, ha a mindenkori sportkiadványok Djula Mesterként említik. Nos, a mi Djulánk, vagyis Gyulánk, lévén szabadkai születésű, nem a piros-fehér-zöld, hanem a mélykék színű mezben tett szert világhírnévre: a politikai blokád után a nemzetközi porondon 1995-ben zöld utat kapó jugoszláv együttessel szerzett Európa-bajnoki és olimpiai aranyat, ami pedig a világbajnokságokat illeti, ott egy ezüstnél és egy negyedik helynél tart. De nemcsak származása miatt, hanem mentalitásával is kilóg a sorból, hiszen a Zoran Gajics által csaknem tíz évig irányított gárdában a jó értelemben vett agresszivitás, a dinamitban gazdag ütések jellemezték a szerbeket, a "mesteri” center hozzájuk képest földre szállt angyal, aki talán még bocsánatot is kér az ellenféltől, ha a szokásosnál nagyobbat üt, vagy kegyetlenebbül sáncol. Ki gondolta volna, hogy a nagy taposásban szelíd emberként viselkedve is csúcsra lehet jutni?!
– Tud-e még önhöz hasonlóan sikeres jugoszláviai, pardon, most már szerb-montenegrói magyar sportolóról? – kérdeztük az olasz Piacenzában légióskodó Mester Gyulát.
–Jugoszláviában biztosan nincs ilyen. Igen nagyra tartom Szeles Mónikát, de ő is már amerikai állampolgár.
– Sohasem jelentett problémát magyarként érvényesülnie, tűz közelébe jutnia?
– Egyáltalán nem. Már csak azért sem, mert több nemzetiség is élt és él nálunk, például albánok, ruszinok, horvátok, és még folytathatnám. Ha tehetséges az ember, akkor a származás nem lehet akadály.
– Többszörösen sem kellett bizonyítania, hogy igenis megállja a helyét?
–Nem éreztem, hogy így lenne. Mindig is segítőkész, rendes edzőim és játékostársaim voltak, akár Szabadkán, akár Újvidéken játszottam. Sőt, például Atlantában Zoran Gajics szövetségi kapitány nekem szavazott bizalmat Petrovics helyett, megnyitva előttem az utat a válogatott kezdő hatosába. Gajics egyébként Újvidéken is edzőm volt, amit a Sydneyben olimpiai bajnokságot nyerő gárda nyolcvan százaléka elmondhat magáról.

Átpártolt a magasugrástól

–És hogyan kezdődött Mester Gyula pályafutása?
– Eleinte atletizáltam, magasugróként próbálkoztam. Tizenöt évesen 185 centimétert tudtam, harmadik helyet szereztem a területi bajnokságon. Aztán 1987-ben válogatást tartottak az iskolában, röplabdatehetségek után kutattak, és persze, hogy kiválasztottak, mert rögtön feltűntem a 192 centimmel. Érdekes, Budapesten vettünk részt az első edzőtáborozáson.
–Gyors volt az út felfelé?
– Két esztendő után már a felnőtt-csapatnál találtam magam, amely a másodosztályban játszott. Hangsúlyoznám, akkor a második vonal keményebb volt, mint most az első osztály. Noha viszonylag könnyen előrejutottam, egyáltalán nem volt biztos, hogy profi játékos lesz belőlem. Apám ugyanis a tanulást tartotta elsősorban szem előtt, szerette volna, hogy hozzá hasonlóan diplomát szerezzek. Amikor ki kellett tölteni a jelentkezési lapot, igazából nem is tudtam, mihez lenne kedvem. Végül azért írtam be a műszaki egyetemet, mert apám is ott végzett gépészeti szakon.

Szelíd arc, harcos szerbek

–Miként birkózott meg a tanulással és az élsporttal egyszerre?
–Nehezen. Az első év még valahogy összejött, aztán inkább átiratkoztam a főiskolára, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a profikarrier mellett tettem le a voksot. Az igazat megvallva, meglehetősen hosszú idő alatt, három helyett öt év után szereztem meg a diplomát – akkor már válogatott voltam.
–Elnézést, hogy ezzel hozakodom elő, de feltűnően szelíd az arca, a mérkőzéseken, legalábbis úgy tűnik, finoman bánik a labdával és az ellenféllel. Óriási a kontraszt szerb társaihoz képest.
–Noha valóban nem vagyok az a robusztus alkat, azért én is keményedtem az idők során. Tény, inkább a racionalitás jellemző rám, nem elsősorban az erő.
– Nem cukkolták a többiek a puhasága miatt?
–Előfordult, hogy megemlítették, de idővel elfogadtak ilyennek. Egyébként is a center erénye a gyorsaság, no meg a sáncolás. Hogy ez utóbbi működjön, tanulmányozni kell az ellenfelet.
– Ez egyfajta bölcsességként is felfogható. Netán van valamilyen, profi sportolóhoz illő filozófiája is?
– Hát ha ez az, akkor azt mondom: a legfontosabb a motiváció. Az, hogy reggel, miután felkelek, ne essen nehezemre összepakolni a sporttáskát. Ehhez kapcsolódik a fizikai felkészültség, amelyre harminc-harmincegy évesen még hangsúlyozottabban kell figyelni.
–Netán öregnek érzi magát?
– Ezt nem állítom, de az októberi világbajnokság után alaposan ki voltam csavarva, ráadásul hasizomhúzódással érkeztem haza. Mára teljesen felépültem, és úgy gondolom, néhány évig még játszani fogok. A lényeg, hogy maradjon meg a motiváció.
–És mi van a válogatottal? Szerény ismeretem szerint egyre több a harmincas játékos a keretben.
– Valóban, de mert két év múlva Olaszországgal közösen Szerbia-Montenegró rendezi meg az Európa-bajnokságot, biztosan együtt maradunk még.
–Nem okozott törést a sok siker után a világbajnoki negyedik hely?
–Egyáltalán nem. Az elődöntőben egyszerűen elrontottuk a brazilok elleni mérkőzést, és nem tudtunk felépülni az elszenvedett sokkból. Már nem is dobott fel igazán minket a bronzérem megszerzésének a lehetősége, ráadásul a franciák is remekeltek a helyosztón. Az érmen kívül pénzt is vesztettünk, hiszen csak a dobogóért kaptunk volna prémiumot.
– Ami azt illeti, a prémium manapság is hiányozhat az életéből. Jelenlegi csapata, a Piacenza az utolsó előtti helyen szerénykedik az olasz élvonalban.
–Pedig az elején jól kezdtünk, aztán az egyik kulcsjátékosunk megsérült, amit nagyon megérzett a csapat. Én sem villogok, de tudomásul kell venni, hogy a centerek mindig kiszolgáltatottabbak a röplabdában. Bizony, sokszor örülök, ha öt pontnál többet csinálok.
– A pályafutását böngészve kiderül, hogy egyetlen sztárcsapatnak sem volt még tagja. Nincs hiányérzete?
– Lehet, hogy furcsa, de nincs. Általában a középmezőnyhöz vagy annak elejéhez tartozó olasz kluboknál játszottam, de azért ne felejtsük, hogy a Vojvodinával hatszor nyertem bajnoki aranyat, és hét éve harmadikok lettünk a BEK-ben.
–Származása nem sarkallja arra, hogy levezetésként esetleg Magyarországon röplabdázzon?
– Sohasem lehet tudni… Ha sor kerülne rá, akkor leginkább Szegedet választanám, hiszen nagyon közel van Szabadkához. Nagy vágyam egyébként, hogy nyitásfogadó-négyesütőként is kipróbáljam magam, ami pályafutásom végén talán teljesülhet.

A papa jól bánt a diszkosszal

– Azt ugye kérdeznem sem kell, hogy Szabadkán magyarul beszélnek, amikor összejön a család?
– Természetesen. De itt, Olaszországban is volt alkalmam rá, amikor Mészáros Dömötör csapattársa voltam az elmúlt idényben. Útjaink azonban kettéváltak: ő maradt Trentóban, én pedig Piacenzában kötöttem ki. A barátnőm ugyan itt van velem, de ő szerb, egyelőre csak tanítgatom a magyar nyelvre.
– Beszéljen egy kicsit a családjáról!
– Egyik nagyapám Debrecenből származott, de a nagyszüleim közül már csak az apai nagyanyám él. Szüleim közül édesapám kötődött szorosan a sporthoz, hiszen kiváló diszkoszvető volt, három bajnokságot nyert, junior- és felnőttkorosztályban egyaránt. Az egyetem miatt azonban abbahagyta az atletizálást. Ahogy említettem, gépészetet tanult, akárcsak az öcsém, aki Budapesten végzett a Műszaki Egyetemen, és ott is él.
–Akkor nemsokára követheti ön is.
–Ez még a jövő zenéje. A letelepedési engedélyt három éve megkaptam, kérdés, mikor használom ki a lehetőséget.