Pótedzőként azért világbajnok lett

Úgy zárta pályafutása eddigi talán legbalszerencsésebb idényét Kállai Ákos, hogy mégis sok örömben volt része a leköszönt 2002-ben. Mielőtt bárki az ellentmondás feloldásán kezdené törni a fejét, íme a megfejtés: saját sikereit egy sérülés akadályozta meg, ugyanakkor felesége, Simóka Bea egyéni világbajnok lett, és San Franciscóban szerzett hozzá még egy csapataranyat és egy váltóbronzot is.

– Májusig nagyon jó volt a felkészülésem, remek fizikai állapotban voltam, úgyhogy joggal bíztam a szép idényben – kezdi a tavalyi év felelevenítését a 2001-ben váltóban vb- és Eb-aranyérmes versenyző.

– Aztán májusban megsérült. Mikor is történt pontosan?

– A dátumot ne kérdezze. Gyorsan ki akartam törölni az emlékezetemből, és sikerült is elfelejtenem. Tudom, sokan megjegyzik az ilyen sorsfordulókat, én szándékosan nem. A lényeg az, hogy a budapesti Westel Világkupa döntőjében, a vívás utolsó asszójában megcsúsztam a páston. Percekig lábra sem tudtam állni, szó sem lehetett a folytatásról, sokkal inkább a kórházról… Pedig a lövészet és az addigi vívás alapján előkelő helyen álltam. Ha csak megismétlem a selejtezőben elért eredményeket, akár dobogóra is állhatok, aztán egyéniben is indulhattam volna valamelyik világversenyen. A sérülés ellenére kiharcoltam a jogot, hogy Eb-induló legyek, aztán mégis maradt a szurkolás. Pedig váltóban azért szerettem volna indulni, mert azt beláttam, hogy az egyéni verseny selejtezője és döntője még túl megerőltető lett volna számomra. Nem kockáztattunk, versenyző helyett "pótedző” lettem.

– Ez a szerep magyarázatra szorul.

– A szövetség és a klubom segítségével én is ott lehettem a San Franciscó-i világbajnokságon, így lélekben feleségem, Bea mellett álltam, és némi edzői szerepet is felvállaltam. Biztos, hogy tudtam neki segíteni… Ne értsen félre, nem biztos, hogy jó edző lennék, de az bizonyos, hogy Beának hasznos tanácsokat tudtam adni, hiszen nagyon ismerem őt. Nagy öröm, hogy ott lehettem a legnagyobb sikerénél.

– Időközben nekivágtak az új idénynek, elkezdték az edzéseket. Sikerült visszarázódni a régi kerékvágásba?

– Regenerációs tréningeken vettem részt, lassú kocogásokkal, speciális erősítésekkel, nyújtó-lazító gyakorlatokkal kezdtem, nehogy megerőltessem magam. Mivel a lovaglásnál nem fájt a lábam, így amikor még nem futhattam, sokat lovagoltam, másfél hónap alatt mindennap. A sok lovasmunka egyébként jól beleillik az olimpiai felkészülésbe. Szóval, lassan eljutottam oda, hogy nem is éreztem a lábam, és egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mi történt velem. Szerencsére teljesen rendbejött a sérülésem.

– Mint mindig, az öttusázók ezúttal is elindultak a december közepén rendezett vívóbajnokságon. Hogy érezte magát a páston?

– Ha arra gondol, nem féltem a vívástól, eszembe sem jutott, hogy ismét megsérülhetek. Pedig azóta is előfordult már, hogy megcsúsztam a páston. A bajnokságon egyébként nem vívtam olyan jól, mint korábban, hiányzott belőlem a megszokott tűz. De talán ez azért fordulhatott elő, mert akkor kezdett kitörni rajtam a nátha, és ez rányomta a bélyegét a hangulatomra. Egyébként pedig minden rendben, várom az év eleji, meleg égövi edzőtáborokat, a sok futást, mert nálam legutóbb is az alapozta meg az évet, az hozott jó fizikai állapotba 2002-ben. Csak a folytatás ne legyen olyan, mint tavaly…