A sztárokat illik felköszönteni

A Vasas aranyévtizedében (1957–66) a csapat törzstagja volt Berendy Pál (1932. november 30.). Az NB I egyik legkeményebb védője volt, az ellenfelek legveszélyesebb csatárainak egy pillanatnyi nyugalmat sem engedélyezett. Legendásak voltak az Albert Flóriánnal és Tichy Lajossal vívott párharcai. A Vasas csapatával öt bajnoki címet nyert (1957, 1961, 1962, 1965, 1966) és három Közép-Európa Kupát (1956, 1961, 1965), valamint tagja volt a Bajnokcsapatok Európa-kupájában első magyar elődöntőbe jutott csapatnak. A válogatottban 1956-ban mutatkozott be, játszott az 1958-as világbajnokságon, de 1960-ban véget ért a nemzeti csapatbeli pályafutása, noha az igazi nagy sikereket a klubcsapatával később érte el, és évekig kiválóan játszott a Vasasban. A legjobbak között összesen 24 alkalommal futballozott.

Dicsőségek a kispadon

Következzen a köszöntöttek sorában Csernai Pál (1932. október 21.), a Csepel fedezete, aki az 1955. májusi északi túrán került be a válogatottba, s a norvégok ellen Szojka Ferenc, a finnek ellen Bozsik József párjaként játszott. A technikás, jól osztogató középpályás 1952-ben és 1953-ban a Postás első osztályú csapatában futballozott, innen igazolta le a Csepel, ahol 1955 végéig futballozott. Aztán külföldön játszott legközelebb, a német Karlsruhe, majd a svájci La Chaux-de-Fonds együttesében. Edzői pályafutása sokkal fényesebb volt, bár azzal is kevesen büszkélkedhetnek, hogy lehetőséget kaptak az Aranycsapatban. Több kisebb német együttes felkészítése után 1977-től a Bayern München pályaedzőjeként dolgozott, 1979-től pedig már ő irányította a világhírű együttest, összesen négy évig. Kétszer nyert a Bayernnel bajnoki címet (1980, 1981), egyszer kupát (1982), és az 1981–82-es idényben a BEK döntőjébe jutott a csapattal. A Bundesligában dolgozott még a Borussia Dortmundnál, az Eintracht Frankfurtnál és a Hertha BSC-nél. Portugáliában az ugyancsak világhírű Benficánál egy szezonban edzősködött (1984–85), s kupát nyert a lisszaboni együttessel. Belgiumban az FC Antwerp, Görögországban a PAOK Szaloniki együttesének felkészítését irányította. A kilencvenes évek első felében itthon is ízelítőt adott módszereiből, az EMDSZ Sopron csapatának volt egy ideig vezetőedzője.
Szólnunk kell Csordás Lajosról (1932. október 26., elhunyt: 1968. április 5.), a Vasas jobb oldali csatáráról, aki a Budafok csapatától került az élvonalba. A ragyogóan cselező, technikás, társait remek átadásokkal helyzetbe hozó játékos húszévesen már bemutatkozott a válogatottban, az 1952-es olimpián aranyérmet nyert együttesben két mérkőzésen játszott. Gólerősségére jellemző, hogy három válogatott mérkőzésen is duplázott, először 1953 októberében a Prágában 5:1-re diadalmaskodó együttesben, két év múlva a finnek, újabb két esztendő elteltével a norvégok ellen ért el két gólt. Összesen 19 válogatott meccsen játszott és nyolcszor volt eredményes. A Vasas csapatával kétszer volt bajnok (1957, 1961) és ugyanennyiszer KK-győztes. Betegsége miatt fiatalon visszavonult, 1961 tavaszán játszotta utolsó bajnokiját. Edzőként dolgozott Budafokon és a Vasasnál, az angyalföldi futballistákat 1966-ban irányította, amikor a csapat veretlenül nyerte a bajnokságot. Fiatalon, 1968-ban hunyt el.
Születésnapja apropóján hosszabb interjút olvashattak lapunkban Dalnoki Jenővel (1932. december 12.), a Fradi-legendát a születésnapján köszöntöttük, így most csak eredményeire hívjuk fel a figyelmet. Olimpián kétszer vett részt, 1952-ben, húszévesen aranyérmet vehetett át, 1960-ban bronzot. A Ferencvárossal kétszer nyert bajnoki címet (1963, 1964). Edzőként is az Üllői úton dolgozott, sokáig fiatalokkal, kiváló korosztályt hozott fel az élvonalba, akikkel, mint például Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán, az 1975–76-os idényben bajnoki címet nyert. Irányításával háromszor nyert kupát a Ferencváros (1974, 1976, 1978) és 1975-ben KEK-döntőt játszott. Három évig az ifjúsági válogatottat vezette, majd Tatabányán dolgozott, és 1985 nyarától újra a Ferencváros felkészülését irányította két évig.
Keveset hallani manapság Faragó Lajosról (1932. augusztus 3.): a Honvéd kapuvédője sokáig Grosics Gyula védéseiben gyönyörködött a kispadról. Amikor lehetőséget kapott felkészültsége bizonyítására, nem csalódtak benne. 1954 végén Grosics nem védhetett, Faragó a Honvédnál és a válogatottnál is első számú kapussá vált. A nemzeti csapatnak azon a mérkőzésen őrizhette először a kapuját, amikor válogatottunk a legtöbb néző előtt játszott, 1954. december 8-án, a glasgow-i Hampden Parkban 134 ezer szurkoló látta a magyar csapat 4:2-es győzelmét. A válogatottban összesen hétszer védett, 1957-ben utoljára, a Honvéddal kétszer nyert bajnoki címet (1954, 1955). A kispestieknél a hetvenes évek elején rövid ideig az első csapat vezetőedzőjeként dolgozott.

Nagy csata a zsenikkel

Bár az 1932-es születésűeknél egy évvel idősebb a Pécsi Dózsa jókötésű, határozott védője, Hegyi Sándor, érdekes pályafutása alatt mégis bekerült összeállításunkba: a hetvenegy esztendős sportember azzal a bravúrral büszkélkedhet, hogy újonc csapatból került be a válogatottba. A Pécsi Dózsa 1955 tavaszán játszott először az NB I-ben, Hegyi pedig a nemzeti együttes májusi skandináviai túráján futballozott először a legjobbak között. Csapatunk Norvégiát 5:0-ra, Finnországot 9:1-re verte Hegyi közreműködésével. A csúcson fejezte be válogatottbeli karrierjét, amihez a szövetségi kapitány jelentős támogatást nyújtott, ugyanis többször nem számolt a pécsi védővel.
Machos Ferencet (1932. június 30.) is köszönthetjük most: ő kiváló iskolában nevelődött, noha már ismert első osztályú játékosként került a Szegedi Honvédtól a Bp. Honvéd csapatához. Középcsatárt játszani Kocsis Sándor és Puskás Ferenc között, nem akármilyen lehetőség, Machos pedig nagyszerű kvalitásait tovább csiszolta. Tegyük még hozzá, a kilences mezért Tichy Lajossal vívott nagy csatát, tehát egyszerűen nem volt lehetősége gyengén teljesíteni. Nem is akart, és már 1955 szeptemberében bemutatkozhatott a válogatottban. Egy emlékezetes meccsen emlékezetes teljesítménnyel debütált, Lausanne-ban Svájc együttese ellen három perc alatt két gólt lőtt (0:1-ről fordított), és végül a gólzáporos összecsapás 5:4-es magyar győzelemmel végződött. A válogatottban ennél több gólt, hármat az 1957-es, bolgárok elleni vb-selejtezőn ért el. A világbajnoki csapatba azonban nem került be, miként a négy évvel későbbi seregszemléről is lemaradt, pedig 1961 decemberében a Chilét felderítő válogatottban még játszott, ám fél évvel később nem. 1963-ban, amikor kissé öregnek titulálták, de visszakerült a válogatottba, a hajdani csehszlovák, majd a szovjet csapat ellen is döntetlent eredményező gólt szerzett. A legjobbak között összesen 29 alkalommal játszott és 13 gólt szerzett. A Honvéd csapatával két bajnokságot nyert (1954, 1955), majd 1960-ban átigazolt a Vasasba. Az angyalföldi együttessel három bajnoki címet szerzett (1961, 1962, 1965), kétszer KK-győztes lett. Edzői pályáján többek között volt az ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya, és a hetvenes évek elején irányította a Vasas felkészülését.
Mátrai Sándorról (1932. november 20., elhunyt: 2002. május 29.), a legendás védőről májusban, sajnos, már kényszerültünk írni, amikor elhunyt. Viszonylag gyorsan vezetett az útja onnan, hogy a 4x100 méteres síkfutó váltó első számú tartalékából a Kinizsi középcsatára lett, aztán néhány év múlva a leggyorsabb védője volt a hazai mezőnynek. A válogatottban 1956 és 1967 között 81 alkalommal játszott, három világbajnokságon volt tagja a nemzeti csapatnak (1958, 1962, 1966) és szerepelt az 1964-ben Eb-bronzérmet szerzett együttesben. A Ferencvárossal négy bajnoki címet szerzett (1963, 1964, 1967, 1968), és az eddigi legnagyobb magyar klubsikernek is részese volt, az 1964–65-ös idényben átvehette az UEFA-kupa elődjét, a Vásárvárosok Kupáját.
A Vasas egyik védőjének, Sárosi Lászlónak (1932. február 27.) a pályafutását a közelmúltban méltattuk, ezúttal csak kivonatos eredménylistáját teszszük közzé. A Vasassal öt bajnoki címet nyert 1957 és 1966 között, egyszer kupát és háromszor Közép-Európa-kupát. A válogatottban 46-szor játszott, két vb-n vett részt (1958, 1962), és Eb-bronzérmes 1964-ben. Edzőként legnagyobb sikerét az utánpótlás Eb megnyerésével érte el (1974). A másodosztályban bajnoki címet szerzett irányításával a Szállítók (1970), az MTK (1982), a Haladás (1991), és 1985 tavaszán a kiesés ellen harcoló Ferencvárost bennttartotta az élvonalban.
S végül Sipos Ferenc (1932. december 13., elhunyt: 1997. március 17.) nevét idézzük itt. Az MTK, majd a Bp. Honvéd nagyszerű labdarúgója védőként és fedezetként is válogatott szinten futballozott. A válogatottban 77 mérkőzésen játszott 57-szer megszakítás nélkül. A néhány éve elhunyt kiváló játékosról egykori gyermekkori pajtása, Kulka Ernő, az MTI fotóriportere írt néhány sort:

Emlékek a Haller térről

"Hatéves korunkban lettünk jó barátok a Vágóhíd utcai lakótelepen. Tüdő – mert ez volt a beceneve – vézna, szinte mindig mosolygós, jó étvágyú fiúcska volt. Öten voltak fiútestvérek, valamennyien igazolt focisták. A Tüdő becenevet János bátyjától kapta, aki az erzsébeti Atra-gyár csapatában játszott. Egy alkalommal a lakótelepünk közepén lévő medencében lenyomta Feri fejét a víz alá, s ő olyan sokáig bírta, hogy így kiáltott fel bátyja: Te, Tüdő, hogy bírod ilyen sokáig. Sohasem tiltakozott beceneve ellen. Sokáig hárman voltunk jó barátok, Ördög Gyurival. Együtt mentünk el az FSE kölyökcsapatába futballozni, majd átmentünk a Goldberger-gyár ifjúsági csapatába, ahol már komoly reménységek játszottak, többek között Gulyás Géza, a Fradi, majd az Újpest későbbi kapusa, vagy Berendy Pali, vagy Szimcsák Pista, a későbbi MTK-s csatár. A kis Tüdő időközben alaposan megnyúlt, a meccseket mindig komolyan vette, olyanynyira, hogy csütörtöktől vasárnapig nem jött velünk sehová, csak a meccsre készült. Mi már olykor iszogattunk szeszes italt, ő soha bele nem kóstolt, csak tejet ivott. Húszévesen bevonultunk katonának, és a kis Tüdőből szép szál legény lett, bekerült a Légierők csapatába. Közben a Goldberger intézője, Dosel János az MTK-ba került és átvitte Tüdőt is. A nagy tehetség hamarosan bekerült az első csapatba, ahol olyan kiválóan játszott, hogy 1957-ben meghívták a válogatottba is. Olyan nagyszerűen futballozott, hogy ettől kezdve biztos pontja lett a válogatottnak is. Erényei közé tartozott a megbízhatóság, erőteljes játék és a technikai képzettség. Óriási erővel, de jól irányítva rúgta a 16-os előterében megítélt szabadrúgásokat.
Idősebb korában sem vált meg a labdarúgástól. A Honvéd ifjúsági csapatának edzője lett, majd később a Kiskunlacháza edzéseit irányította. Egy alkalommal lehívott az edzésre. Leállt a tizenhatosra, két szélsőjét kiküldte a szélekre és kérte, hogy íveljenek be neki. Az első labdát kapásból jobbal úgy lőtte a hálóba, hogy a kapus a kezét sem tudta felemelni. A következőt a sarokba rúgta, majd újra magasan középre. »Na, kérem, így próbálják« – mondta az ámuldozó játékosainak.”
Tüdő korai halála megdöbbentette barátait, egykori futballistatársait. Temetésén Buzánszky Jenő búcsúztatta, majd orvostanhallgató fia, Ferike és felesége dobott földrögöt sírjára.