Zöld spenót – fehér tojással

– Jenő bácsi, ez nem lehet igaz, spenótot ebédel tükörtojással?! Én is szeretem, hiszen egészséges, de egy ilyen ősfradistának, mint ön, alighanem sokkal többet jelent a zöld főzeléken a tojásfehérje…
– Finom étel ez, de eddig valahogy bele sem gondoltam, hogy zöld-fehér – válaszolta Dalnoki Jenő, aki éppen ma ünnepli hetvenedik születésnapját. – Most, hogy mondja… De nem vagyok ám egy nagyevő, ezt is csak bekanalazom, aztán már megyek is vissza a könyvtáramba pakolászni. Legalább tízezer könyvem van, és imádok közöttük lenni.
– Nem illik ezzel viccelődni, de néhány éve a fél ország Petőfi Sándort, pontosabban a költő sírját kereste, ön pedig, ha jól tudom, megtalált valamit, ami roppant értékes.
– Meg én, és talán ez a legféltettebb kincsem: Petőfi Sándor három eredeti verse. A legtöbb férfi kocsmába jár, én pedig tessék, költők művei után nyomozok… Nem akarok itt büszkélkedni, de nem csak Petőfit találtam, van nekem József Attilám, Radnóti Miklósom, Arany Jánosom, és mind-mind eredeti.
– Azért furcsa ez, Jenő bácsi. Akik látták önt játszani, tudják, hogy keményebb volt a betonkerítésnél, ha kellett, becsúszott, ha a helyzet úgy hozta, akkor vállal tessékelte odébb a szemtelen jobbszélsőt, máskor egyszerűen eléállt: na, gyere, öcsi, próbálj meg túljutni rajtam! Szóval, egy ilyen kemény férfinak honnan a vonzódás a költészethez?
– Mondom, ez volt a hobbim. Nem voltam nagy táncos soha, a kocsmákat pedig jó nagy ívben kerültem, életemben nem ittam meg összesen egy liter bort vagy pálinkát, és addig, amíg a csapattársaim szórakozni jártak, én afféle kutatómunkát folytattam.
– Ugye nem azt akarja mondani, hogy úgy élt, mint valami szent?
– Dehogy voltam én szent! Csak addig, amíg a többiek söröztek vagy fröccsöztek, én bambit ittam. Olykor tiszteletemet tettem az ÉDOSZ-székházban, az volt a törzshelyünk annak idején, és faltam a pacalt. Olcsó volt és finom, de soha nem éltem nagylábon. Ha már szóba került az ivás, nem tudom, hallotta-e, hogy néhány éve mivel vádoltak a Ferencváros akkori vezetői?
– Hát… Hallottam ezt-azt, például azt, hogy úgy eszi a Cavintont, mint a szeplős Pistike a málnaízű töltött cukrot.
– Jó vicc. Cavintont életemben nem szedtem. Persze ha így halad, sőt, rohan az idő, előbb-utóbb majd rákényszerülök. Igen, ezt is mondták rám, ezt a Cavinton-szedést, de azzal is megvádoltak, hogy alkoholista vagyok. Ezt képzelje el. Én mint alkoholista!…
– És? Most is haragszik valakire?
– Nem én. Tudja, mi a legfontosabb? Hogy nagyszerű a kapcsolatom Istennel. Nem tudok elég hálás lenni neki, olyan élettel ajándékozott meg, amit talán meg sem érdemelten. 1950-ben lettem állandó csapattag a Ferencvárosban, hogy 1966-ig zöld-fehér mezben futballozhassak, és aztán sem kellett elszakadnom szeretett klubomtól. Edzőként dolgozhattam gyerekekkel és a felnőttcsapattal is. Olimpiai bajnoki címet nyertem Helsinkiben és bronzot Rómában. Bajnokcsapat edzője lehettem, és elmondhattam magamról, hogy a Ferencváros az irányításom alatt 1975-ben a KEK-döntőig menetelt. Hát kérdem én, számít ezek után az, hogy mit terjesztett rólam mondjuk a korábbi Fradi-elnök, Szívós István?
– Nem akartam ünneprontó lenni, hiszen mégiscsak a születésnapja miatt kerestem meg, de ön hozta szóba mindezt, így muszáj megkérdeznem: miért lett nemkívánatos személy az Üllői úton?
– Nagyon egyszerű a válasz: azért, mert mindig megmondtam a véleményemet, és pontosan tudtam, mivel okoznak kárt a klubnak. Én akkor is veszekedtem, amikor eladták Lisztes Krisztiánt…

A portán nem jutott át

– Ma már mások irányítják a klubot, így, gondolom, szeretettel látják, ha időnként megjelenik.
– Azt csak hiszi. Képzelje el, kimentem a legutóbbi Magyarország–Moldova meccsre az Üllői útra. Még korán volt, a csapatok sehol, engem pedig megállított a portás, és megkérdezte, hogy kit keresek. Mondtam neki, ki vagyok, ő meg erre azt mondta: Dalnoki Jenő… Magának itt nincs keresnivalója. Na, ehhez mit szól?
– Jenő bácsi, rendkívül tisztelem önt a pályafutásáért, a klubhűségéért, de nem lehet, hogy enyhe üldözési mániája van?
– Soha nem volt üldözési mániám, pedig lehetett volna. Bizonyára nem tudja, hogy engem annak idején megpróbált kicsinálni, eltüntetni az MLSZ vezetősége. Kutas Istvánék egyszer kijöttek a Fradi-pályára, én akkor már sikeres edzőnek vallhattam magam, és azt mondták Dékány Ferencnek, az akkori szakosztályvezetőnek, hogy nem ülhetek le a Fradi kispadjára. Dékányról tudnia kell, hogy a legjobb barátom a mai napig, úgyhogy kiállt mellettem.

Szerette a csibészeket

– Beszéljünk inkább a szép emlékekről. Ki volt a legkellemetlenebb ellenfele? Tudom ám, hogy kit mond majd: Sándor Csikart…
– Ha tudja, akkor miért kérdi? Persze, hogy ő volt. Csikarnál veszedelmesebb jobbszélsőt nem hordott a hátán a föld. Én gyors voltam, de ez a nyavalyás Csikar felvette velem az iramot, egyszerűen nem mertem otthagyni. Még akkor is ott ácsorogtam vele a félpályánál, amikor közülünk mindenki támadott, de még így is sokszor becsapott.
– Ki volt a kedvence abból a csikócsapatból, amit ön rakott össze? Emlékszem, nap mint nap olvastam a Népsportot, az meg csak írta az ismeretlen neveket, hogy ez is meg az is bekerült a Fradiba.
– Egyszerre kilenc ifistát hoztam a felnőttcsapathoz, aminek aztán később meg is lett az eredménye, hiszen bajnokok lettünk. A mai napig szajkózom, hogy sok saját nevelésű gyerek kell, mert azok tudnak csak igazán küzdeni a klubért. Nekem szerencsém volt, tehetséges srácokkal dolgozhattam. Közülük Vépi Pétert és azt a csibész Ebedli Zolit szerettem a legjobban.
– Remek eredményeket ért el a Fradival, de a csúcs a KEK-győzelem lett volna. Bár az a Dinamo Kijev Oleg Blohinnal már-már verhetetlen ellenfélnek tűnt.
– Jó csapat volt a Dinamo, de nem verhetetlen, jellemző, hogy a májusi, három–nullra elveszített baseli KEK-döntő után nem sokkal egy spanyolországi tornán teljes csapattal legyőztük őket. A KEK-döntő előtt a magyar futballvezetés mindent elkövetett, hogy ne mi győzzünk.
– Jaj, már megint…
– …ahelyett, hogy mi is elhalaszthattuk volna a bajnoki mecscsünket, akárcsak a Kijev, játszanunk kellett Békéscsabán, ahol egyrészt jól megvertek, másrészt pedig jól összerugdostak bennünket. Tartalékosan álltunk ki a Dinamo ellen, de azért én így is büszke vagyok a KEK-második helyre. Büszkeséggel tölt el, hogy 1989-ben kitüntetést kaptam Joao Havelange-tól, a FIFA elnökétől, máskor pedig Göncz Árpádtól vehettem át a Tiszti Keresztet. Mellesleg a tizenötödik kerület díszpolgára vagyok, és mindörökké fradista. Boldog ember vagyok, és még az sem zavar különösebben, hogy volt két infarktusom. Az Isten úgyis szól majd, ha mennem kell.