A szerződés ne legyen ajándék

Mivel a beszélgetés és a cikk elején járunk, ehelyütt érdemes feleleveníteni a jelenleg a futballválogatott mellett pályaedzőként tevékenykedő szakember karrierjének eddigi állomásait. Szóval, amellett, hogy irányította a zuglói, valamint a szombathelyi vasutasokat, a BVSC-t és a Haladást, a BKV-val igencsak Előre-lépett, a Sport utcai alakulat élén két bajnoki címet könyvelhetett el; az elsőt az NB II-ben, a másodikat egy osztállyal feljebb, az NB I B-ben. Meglehet, az élvonalbeli elsőség csupán azért maradt ki a sorból, mert pénz híján a közlekedésiek nemet mondtak az élvonalra… Dajka László eztán költözött, méghozzá Pestről Békéscsabára.
– Az a másfél esztendővel ezelőtti nyár nemcsak a klubváltás miatt volt emlékezetes számomra, hanem azért is, mert akkor a harmadik legjobb magyar edzőnek számítottam. Legalábbis a szakma választott meg annak – vág bele ismét a szakember. – Szerintem ezt követően rádobtam még egy lapáttal, hiszen az őszi idény végére hatpontos előnyre tettünk szert a Békéscsabával.
– Télen mégis klubot és osztályt váltott: elfogadta a Debrecen ajánlatát.
– Miután a város vezetői közölték velem, hogy az élvonalra nem tudnak költeni, úgy véltem, felesleges tovább erőlködnöm.
– Aztán tessék, napjainkban az első ligában futballoznak a lila-fehérek…
– …de nem "élvonalbeli” pénzből élnek. Annyit feltétlenül megjegyeznék még: én úgy tartom számon, hogy a Békéscsabából fél bajnokcsapatot csináltunk.
– Most önt idézném: "Megtorpanás volt a debreceni kirándulás”.
– Írja le nyugodtan, utólag meg is bántam, hogy otthagytam a Békéscsabát. Azt is írja le, hogy nem vagyok az a típus, aki a babérjain ül, keresem az új kihívásokat. Még akkor is, ha ezek nem csak sikerekkel párosulnak. Igaz, a kudarcokban meg az a jó, hogy az ember, ha elég okos, tanul belőlük.
– Emlékszem, jó kis sztori kerekedett a debreceni búcsújából…
– Tény, nem biztos, hogy egymásra találtunk, és hogy az egymással szembeni elvárásainkat mindketten teljesítettük… De lezártuk a dolgot, így csupán annyit mondanék: örülök, hogy segíthettem a Debrecent a szakmai észrevételeimmel, és már látom, az ott eltöltött fél évben nem hiába vitáztam egyes vezetőkkel. Amúgy az észrevételem nem volt más, hogy az általuk hőn áhított előrelépés csakis akkor remélhető, ha komoly vérátömlesztés történik az öltözőben. A nyáron, miután én távoztam, a keret nagyját lecserélték, ebből következően a Loki kitűnő állománnyal büszkélkedhet. Állítom, az első háromban a helye, a többi már a mindenkori edzőn múlik. És még valami… Utólag úgy vélem, az sem volt kis dolog, hogy az akkori garnitúrával kiharcoltuk a bentmaradást.
– Noha a nyáron eljött Debrecenből, nem maradt munka nélkül: lassan két éve a nemzeti együttes pályaedzőjeként ténykedik. Apropó, korábban nem jelentett problémát, hogy klubcsapata mellett a válogatottra is figyelnie kellett?
– Ha valaki egy sikeres válogatott mellett dolgozik, arra csak nem orrolnak meg… Merthogy az együttes szerintem igenis sikeres évet tudhat maga mögött. A kérdésére egyébként az a válaszom, hogy ha a közvetlen segítőim felkészültek, és abszolút úgy gondolkodnak, ahogy én, akkor nem okozhat gondot, ha egy gárdát két-három napra magára hagy az ember. Sőt tovább megyek, néha jót is tesz.
– Megint önt idézném: "Sikeres évet tudhat maga mögött a válogatott”.
– Miért, nem volt az?! A barátságos mecscseken összeállt a csapat, s ezt bizonyítottuk is a stockholmi, majd a budapesti Eb-selejtezőn. Ezek után mi mást remélnék, mint hogy a folytatás hasonló lesz.
– Egyetlen egyesület sem kereste az ősszel?
– Nem egy ajánlatom akadt. Hanem kettő… Hívott a Békéscsaba, kevés híja volt annak, hogy visszatérjek. Aztán két hónapja bejelentkeztek a kispestiek is, azonban bevallom, mivel nem láttam tisztán az ottani viszonyokat, és mivel szinte azonnal választ kellett adnom, az érdeklődésüket megköszönve, visszautasítottam őket. Különben úgy érzem, ez az ügy még nem lefutott.
– Mostanság is tárgyalt a honvédosokkal?
– Ha nem is egyeztettem velük, úgy hallottam, benne vagyok a pakliban.
– Én pedig azt hallottam, hogy másutt is felmerült a neve. Persze, jó magyar szokás szerint, nem csak az öné…
– Nézze, azt nem tagadom, hogy januártól már beleférne az időmbe a napi munka, és azt is elárulhatom, hogy akadnak együttesek, amelyeknél szóba kerültem. Csakhogy konkrét megkeresés még nem történt, ezért ehelyütt etikátlan lenne bármely csapatot is megemlíteni. Hozzáteszem: ha rövidesen nem kapok komoly ajánlatot az élvonalból, akkor majdnem biztos, hogy a másodosztályba szerződöm. Számomra ez nem lenne degradáló, a lényeg, hogy rám, Dajka Lászlóra legyen szükség. Igaz, ez mindig kettőn múlik…
– Tegyük fel, mégiscsak befut egy mesés szerződéstervezet az első ligából, a vezetők feltétele csupán az, hogy az aláírásért cserébe szakítson a válogatottal. Miként döntene?
– A jelenlegi válogatottat, hacsak nem küldenek, nem szívesen hagynám ott. Élvezem azt a munkát, amit a nemzeti együttesnél végezhetek, büszke vagyok arra, hogy Gellei Imre személyében egy kitűnő pedagógus és egy felkészült szakember mellett finomíthatom szakmai tudásomat, illetve arra, hogy az egyik fogaskereke vagyok a működni kezdő gépezetnek.
– Fentieket összefoglalva: karácsonyra egy szerződést szeretne ajándékba.
– Ez nem igaz, mert, ha meg is kapnám, még véletlenül sem tekinteném ajándéknak. Ha annak tekinteném, nem lennék profi. Márpedig én vallom, bármi történik veled, a szakmában nem lehetsz amatőr. És nem csak azért mondom, mert december tizennyolcadikán átveszem a pro-licencem, de az utóbbi esztendőkben mind a kispadon, mind az iskolapadban meglehetősen sokat tettem azért, hogy ebben a szakmában én is olyan fontos legyek az egyesületnek, mint az egyesület nekem. Úgyhogy egyikünk se kezelje a másikat ajándékként.