Még ez sem lesz gálamérkőzés

Nem, nem, mert az egy másik (rizgalmas)történet, a remek író, Moldova György tollából, a fél ország kívülről fújta annak idején a Váci utcai Bányász összeállítását. Ám a mostani miatt sem kell szégyenkeznie a sorsnak, mi, magyarok elégedetten lapozhatjuk a történetet, visszagondolva a Chisinauban elért 2–1-es győzelemre és az Üllői úton "kiharcolt” 1–1-es döntetlenre. Utóbbi találkozót három évvel ezelőtt játszották a mi aranylábú gyerekeink, és azóta a különböző csapatépítési akciókat követően teljesen kicserélődött a válogatott.
Ha most Vágó István szigorú tekintettel azt kérdezné valamelyik vetélkedőben: mondják meg, hogyan is állt fel Magyarország 1999. augusztus 18-án Moldova ellen, akkor a többség csak vakargatná a feje búbját. Pedig nem volt ez olyan régen, még Bicskei Bertalan irányította ezt a csapatot, és az összeállítás így festett: Sáfár – Sebők V. – Korsós Gy., Hrutka, Szekeres T. – Dombi, Dárdai, Vincze O., Pisont, Korsós A. – Horváth F.
Most szerdára Dárdai Pál maradt hírmondónak.
Illetve nemcsak ő, hanem bizonyos Wolfgang Sowa úr is. Ô bizonyára rajong a magyar– moldovai meccsekért, gyaníthatóan saját kérésére jelölik játékvezetőnek, hiszen ha hiszik, ha nem, három évvel ezelőtt ő vezette az Üllői úti 1–1-es találkozót – és ő dirigál majd szerdán is. Az ellenfélről egyelőre kevés információnk van, Szöllősi György, az MLSZ sajtófőnöke és kabalája (a játékosok mondják, hogy rájuk és az eredményességre jó hatással van a kolléga…) sem tudta megmondani, hol laknak majd a vendégek, és milyen erős csapattal érkeznek majd Budapestre. Ha szerencsénk van, nem lesz itt a güzüként futó Radu Guzun, vagy a félelmetesnek tűnő Vadim Boret, Szergej Clescenco csatársor, mi több, utóbbi játékos rúgta a labdát Sáfár Szabolcs kapujába, és szerezte így az egyenlítő gólt.
No, de hagyjuk is a Moldova-sztori korábbi epizódjait.
Mostanában egyébként is Portugália az álombéli helyszín, arról beszél és ír mindenki, hogy a mi fiaink 2004-ben szépen Nyilas Misi-szerűen becsomagolják a pakkjukat, és meg sem állnak az Európai-bajnoki döntő helyszínéig. És az a legszebb az egészben, hogy itt van előttünk ez a jó hosszú tél (már persze, ha ezt a strandidőt télnek lehet nevezni) és mi még most is álmodozhatunk bátran, merészen, mert feljogosít bennünket a válogatott szereplése. A Svédországban elért 1–1-es döntetlen, és San Marino biztos, 3–0-s legyőzése. Ez a szerdai meccs nem tétre, helyre, s befutóra megy majd, barátságból csapnak össze a felek, ám a magyar csapatnak egyszerűen kötelessége újra győzni, ismét megörvendeztetni a közönséget.
Érzi, tudja, ezt a kapitány is, és Gellei Imre nem véletlenül hangsúlyozta a margitszigeti Thermál Hotelben tartott sajtótájékoztatón, hogy mindenképpen a legerősebb összeállításban szerette volna pályára küldeni csapatát. Szó sincs itt levezetésről, jutalomjátékról, gálameccsről. Újabb állomás ez a csapatépítés jegyében, még akkor is, ha a szövetségi kapitány már-már rátalált az általa legerősebbnek vélt kezdő tizenegyre. A keretből most hiányzik két alapember, a szalagsérüléssel bajlódó Dragóner Attila, valamint a Bundesliga legutóbbi fordulójában a kezén megsérült Lőw Zsolt (helyettük az egerszegi Szamosi Tamás és az MTK-ban szereplő Komlósi Ádám került a keretbe). A két sérült szomorúan ücsörgött a sajtótájékoztatón, a többiek viszont boldogan jöttek, köztük egyre hosszabb hajával az a Zavadszky Gábor, aki 2000. február 23-án részese lehetett egy nagy pofonnak: élete első, s eddigi egyetlen válogatott találkozóján kaptunk egy hármast a Fradi-pályán az ausztráloktól.
Na, de majd most.
És nemcsak Zavadszky Gábor bízhat ebben, hanem a keret valamennyi tagja, hiszen a hírek szerint hét játékost lehet cserélni majd, így gyakorlatilag mindenki szóhoz juthat a szerdai mérkőzésen. Azon a találkozón, amelyre az MLSZ döntése alapján a diákok és a nyugdíjasok ingyen mehetnek majd be, míg a többség kettő, vagy négyezer forintért vásárolhat belépőt magának.
Vegyék, vigyék – csak megérje.