Képtelen kiöregedni

A brazil bajnokságot napra készen nem követő olvasóinknak
magyarázattal tartozunk, mielőtt azt hinnék, hogy sorozatunkat múltidéző szériává alakítottuk át. Az 1994-es világbajnokság legjobb futballistájáról nagyon is jelen időben kell beszélni, hiszen megállás nélkül termeli a gólokat, a hét végén pedig saját
pályafutásához tökéletesen méltó körülmények között juttatta be csapatát a Campeonato Brasileiro rájátszásába: 2–2-nél,
a 80. percben, szezonbeli
14. találatával döntötte el,
hogy a Fluminense a legjobb nyolc között tovább küzdhet a bajnoki címért.

Romáriónak van már gyakorlata az efféle hőstettekben, de mielőtt belemerülnénk felettébb eredményes karrierje taglalásába, ejtsünk szót arról, miként kerülhetett egyáltalán a Fluminenséhez. Mivel korábban a két másik nagy riói klubban is játszott, ez korántsem közömbös. A Vascóban nevelkedett, később ott lett brazil bajnok, a Flamengóhoz kerülvén pedig annak idején kijelentette, valójában gyerekkora óta Fla-szurkoló – ilyen körülmények között természetesen kizárólag a csúf pénzügyek "intézhették” úgy, hogy a nagy riválishoz kerüljön. A Flu volt ugyanis az egyedüli egyesület, amely képes volt állni a zseni árát és járandóságát. De boldogan fizetett, hiszen Romário hosszú évek óta elképesztő mennyiségű gólt lő odahaza. Mindezt 36 évesen!
Ki tudja, talán azt akarja kompenzálni ezzel, hogy későn érő típus – ámbátor lehet, hogy helyesebb, ha úgy fogalmazunk: a világ későn fedezte fel. Bár friss olimpiai ezüstérmesként már 22 évesen Európába került, csak négy évvel később, a PSV kevéssé dicsőséges BL-szereplése során figyelt fel rá az európai közvélemény. (Bizonyára sokan emlékeznek a Milannak Eindhovenben lőtt góljára, amikor előbb a combjával dekázgatott, majd fordulásból a léc alá vágta a labdát.) A következő szezonban aztán elvitte a Barcelona, és innentől nem volt megállás. A ligában a Real Sociedad ellen egy mesterhármassal nyitott, s hamarosan csatártársát, Hriszto Sztoicskovot is elhomályosította. Az amerikai világbajnokságra már óriási sztárként érkezett, ennek megfelelően remek játékkal, öt góllal segítette negyedik vb-címéhez a "canarinhát”. Meg is választották a torna legjobb játékosának, sőt ugyanezt tette a FIFA az év végén.
Johan Cruyffal viszont nemigen jött ki a Barcánál, így hazatért Brazíliába, a Flamengóhoz. Eztán meglehetősen zűrzavaros időszak következett. Egy ideig a Valencia labdarúgója volt ugyan, de nem bírta az európai fegyelmet, alig lépett pályára a spanyoloknál, inkább akkor is a Flában játszott, kölcsönben. Mindennek ellenére 1997-ben, a Konföderációs Kupán pályafutása egyik csúcspontját érte meg. Ronaldóval lélegzetelállítóan jó támadó párost alkotott, elég felidézni az Ausztrália elleni finálét, melyet 6–0-ra nyert meg a selecao, a két fenomén három–három találatával.
A válogatottbeli menetelés azonban nem folytatódott. A franciaországi vb-ről egy balszerencsés sérülés miatt maradt le, noha az idő tájt is fergeteges formában volt. Emlékezetes sajtótájékoztatón, könnyeivel küszködve jelentette be, hogy nem utazhat – ami különösen azért volt bosszantó, mert az orvosok szerint a harmadik csoportmeccsre bizonyosan rendbe jött volna. A brazilok azóta is emlegetik, hogy talán másképp alakul a döntő, ha Mario Zagallo hajlandó elvinni Franciaországba az otthon csak Baixinho (Kicsi) becenéven emlegetett Romáriót.
Később még kevesebb szerencséje volt az aranysárga mezzel. A 2002-es vb-selejtezők során csupán négy öszszecsapáson lépett pályára, de azokon összesen nyolcszor (!) volt eredményes. A Távol-Keletre utazó csapat kijelölésekor egy nemzet követelte a keretbe, ám Luiz Felipe Scolari hajthatatlan maradt. Hírlik, elsősorban személyi ellentétek vezettek a mellőzéshez.
Így vagy úgy, az bizonyos, hogy már nem Scolari a kapitány, Romário viszont továbbra is megállíthatatlan, hivatalos mérkőzésen szerzett góljainak száma már jócskán nyolcszáz felett jár. S ha ehhez hozzáveszszük, hogy feltehetően a '94-es szakvezető, Carlos Alberto Parreira ül le a válogatott kispadjára…
A Romário-hívek újra reménykedhetnek.