És kezdi a tudósítást Győrből

…mert elszalad gyorsan az első 80 esztendő. Hipp, hopp, bár a köztes idő, az a röpke hetvenvalahány év megajándékozza az embert néhány jókedvű pillanattal. És még csak nem is kell ehhez feltétlenül jachtot vásárolni, Malibuban koktélt kortyolgatni vagy izgalmas olajszőkítésből szerzett milliókat számolgatni, hanem elég csupán azzal foglalkozni, amit az ember igazán szeret.
Hogy a szombat és vasárnap után ne legyen nyűg a hétfő meg a péntek.
Meg nem mondom, hogy Havasréti Béla (már megbocsáss, Béla bátyám ezért a hivatalos megszólításért, de ez mégiscsak egy komoly cikk…) hányszor ment nyűgösen hétfőnként az ETO-stadionba, arra gondolva, hogy tessék, megint új hét kezdődik, nézzük csak, most éppen ki a sérült, ki kivel veszett össze, és hogy akkor bajnok lesz-e a Győr… Mert volt ilyen. Többször is ünnep zajlott a Rába partján, örült a város apraja-nagyja, a futballistákat vállukra emelve zajlottak a mámorító pillanatok, és persze Havasréti Béla mindezt végigkövette, sőt, ha a kedve és az energiája úgy engedné, hosszú-hosszú regényt írhatna a győri labdarúgásról.
Csakhogy megelégszik a hosszabb-rövidebb cikkekkel, tudósításokkal, hírekkel. Ötvenhárom esztendeje dolgozik a Nemzeti Sportnál, teljes emberöltő, megannyi örömteli pillanattal és idegborzoló eseménnyel.
Immár túl a nyolcvanadik esztendőn akár leltárt is készíthetne a regény mellett, de eszébe sincs ilyet tenni. Nincs, hiszen dolgozik, tán többet mint egy huszonéves újonc, meccsről meccsre jár, hogy aztán fölemelje a telefont és azt mondja: Havasréti Béla vagyok, kezdem a tudósítást…
"Bizonyára kevesen tudják, hogy a győri futballcsapat 1937-ben egy évig már tagja volt az első osztálynak – mesélte Béla bácsi. – Bár nem igazán dicső emlék az, hiszen a fiúk mindössze egyszer győztek, éppen az MTK ellen, hogy a többi találkozón kisebb-nagyobb vereségeket szenvedjenek, no, de ez is elmúlt… A csapat 1960-tól folyamatosan tagja az NB I-nek, és ezalatt rengeteg örömet szereztek a városnak. Nem akarok itt valamiféle ETO-krónikával előrukkolni, bár Győrben születtem, és engem valóban minden ideköt, ehhez a városhoz, és annyit, de annyit tudnék mesélni, hogy itt ülhetnék a szerkesztőségben napokig, csakhogy erre nincs időnk. Különben is: nagyon meghatott az ünnepség, amit a tiszteletemre rendeztek, nem hittem volna, hogy miattam képesek pezsgőt bontani, beszédet mondani; eszembe sem jutott, hogy ennyire fontos lehetek ennek az újságnak. Köszönöm, nagyon-nagyon meg vagyok hatva…”
Ünnepség volt. Nem hivatalos, inkább afféle baráti, Havasréti Béla vonatra ült, s meg sem állt a Szugló utcai szerkesztőségig. Itt aztán várta őt a szerkesztőség kollektívája, sok-sok hideg falat és forró kézfogás, barátságos hátbaveregetés.
Merthogy Béla bácsit szeretjük, ez az igazság.
Még azok is úgy beszélnek róla, hogy: "…milyen jó fej ez a Béla bácsi”, akiknek nagyapjuk lehetne, és akik csak akkor látják, amikor ott kuporog az ETO-stadion huzatos sajtófülkéjének műanyag székén, és mindent észrevesz, ami a pályán zajlik. S persze, hogy észrevesz, hiszen ezer meccset látott, nemcsak itt, hanem a régi ETO-stadionban is, amely már nem is létezik.
Ám mesél erről is, miközben visszafogottan kortyolgatja a tiszteletére nyitott pezsgőt, könnybe lábadt szemmel fogadja a gratulációkat. Mi, akik évek óta ismerjük, pontosan tudjuk, hogy nem szokott hozzá a nagy ünnepléshez, de miért is szokott volna hozzá, amikor csak teszi a dolgát, hol jól, hol még jobban.
Hát jár ezért köszönet, jár ezért ünnepség? Persze, hogy jár annak az embernek, aki egész életét a Nemzeti Sportnak szentelte, s aki nem is tagadja, hogy mindent a lapnak és az újságírásnak köszönhet.
"Az idősebbek pontosan tudják, ki az a Szániel János – folytatta Béla bácsi. – Nem akarok itt ünneprontó lenni, hiszen nincs okom panaszra, az életem úgy volt tökéletes, ahogy csak lehet, de Szániel János hosszú időn keresztül próbált kicsinálni, eltüntetni, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Ô volt a Győri ETO ügyvezető elnöke, amolyan helyi hatalmasság, aki azt gondolta, nekem is parancsolhat. Állandóan azt emlegette, mutassam be a cikkeket, amiket a klubról írtam, én meg mindig azt válaszoltam: nem cenzor maga. Ez elég is volt ahhoz, hogy megpróbáljon kinyírni. Még arra is képes volt, hogy megtiltsa Verebes Józsefnek, hogy nyilatkozzon nekem. Úgy bizony, a Mágus két évig nem mondta el a véleményét a meccsek után, amikor a Győr edzője volt. Zavaros idők voltak. De azt is elmondhatom most már, hogy a jelenlegi szövetségi kapitányt, Gellei Imrét is miattam rúgták ki Győrből. Persze, neki is parancsba adta Szániel János, hogy ne álljon velem szóba, ám Imre annál karakánabb ember, minthogy az ilyesmihez partner legyen. Na, de hagyjuk is a rossz emlékeket, büszke vagyok rá, hogy a Nemzeti Sporthoz tartozom, és valóban mindent a lapnak köszönhetek, azt is, hogy sokszor jutottam el külföldre, hogy rengetegen ismernek, és talán még azt is kijelenthetem, hogy sokan szeretnek. Hát kell ennél több?…”
Aztán meséli, hogy az egykori ETO centerhalf, Pozsgai Lajos egyszer nagyon megtalálta. Kritizálta őt korábban egy meccs után, aztán amikor összefutottak, a játékos odaszólt neki: "Mondja, van magának családja? Ha igen, akkor azokat szekírozza, ne engem…” Később Pozsgai Lajos az egyik legjobb barátja lett.
Havasréti Béla órákon, mi több, napokon át tudna mesélni, de azért ennél fontosabb téma, hogy a fia már 48 éves, a lánya 49, és négy unokával büszkélkedhet.
Így teljes és tökéletes az élete.
Mert bizony elszaladt gyorsan az első 80 esztendő.