Idehaza szinte megállt az idő

Aki szeretettel gondol vissza azokra az időkre, felidézve a feketevágásokat (sok disznóság történt akkoriban) és a lefüggönyözött fekete autókat, annak kész gyönyör lesz ez a szerda este.
Lehet, hogy megint rádión kell hallgatni a válogatott meccset.
Ez van.
Kész elmebaj ez az egész, miközben lassan már a Marson lehet apartmant bérelni (koszt kvártéj, kráter…), minálunk, Magyarországon megállt az idő. Megállt, mert valakik egyszerűen megállították. Hogy kit vagy kiket kell most gyűlölnünk, mert nem láthattuk a legutóbbi tizenöt év tán legnagyobb válogatott sikerét, azt csak gyanítani lehet. Nem sokat tévedünk, ha a televízió székházában keresgélünk. Az MTV-nek ötmillió forintot kellett volna időben átutalnia, hogy legyen közvetítés, de ez nem sikerült, talán a kézbesítő akadt el a csúcsforgalomban, az is lehet hogy lyukas volt a zsák amiben vitték a pénzt. Most már mindegy, a közszolgálati televízió óriási öngólt rúgott, az amúgy is rozoga tákolmány sokak szemében egyszerűen összedőlt. Természetesen a főszereplőket a játékosokat is bosszantotta, hogy itthon nem láthatták a stockholmi produkciót. Bezzeg a kínkeserves meccseinket, a jugoszlávok elleni felejthetetlen gólfesztiválokat (mi kaptuk természetesen…), vagy mondjuk a liechtensteini idegborzoló kilencven percet közvetítették.
Mondták is a fiúk hétfőn Tatán, hogy nincs ez így rendben, állandóan kritizálják őket, aztán akkor, amikor végre bravúros eredményt produkálnak, olyat, amiről még Európában is beszélnek (nem túlzás ez kérem, hiszen az Eurosport is a nap meccsének választotta a svéd–magyart, és egyórás összefoglalót sugárzott az összecsapásról…), azt nem láthatja a nagyérdemű. Pedig most lenne miről beszélni, az ember szinte hallja, ahogy a korábban szentségelő, rengeteg sorscsapást megélt magyar szukolók mondják egymásnak a közértben, a hentesnél, vagy az állatorvosnál, hogy "Láttad a Fehér Csabát, ahogyan centerezett és már ott is volt a Kenő…”
A hétfő különben csendes, nyugodt nap volt a tatai edzőtáborban.
Futottak egy jót a játékosok, körbetrappolták a tavat, aztán volt egy kis mozgás bent a pályán, és főleg azokat dolgoztatták meg az edzők, akik nem léptek pályára Stockholmban. Ha valaki azt hiszi, hogy sértődött emberek, unott szabadidőfoglalkozását láthattuk, az téved. A svédországi hiányzók egytől-egyig nagy kedvvel tréningeztek, Bodnár László például ballal akkora gólt rúgott a látványosan vetődő Babos Gábor kapujának bal felső sarkába, hogy Rivaldo is megirigyelhette volna. A foglalkozás végén riporterek, újságírók várták a válogatott keret tagjait, Szöllősi György sajtófőnök már-már sorszámokat osztott a forgatócsoportok és a tollforgatók között, és bizony most senki sem arról érdeklődött a játékosoktól, hogy mennyit is keresnek, milyen autóval mászkálnak, hány nőjük van, és építkeznek-e már a Rózsadombon vagy Szentendrén a Pismány hegyen, nem hangzott el egyetlen gonoszkodó, rosszindulatú kérdés sem.
Mindehhez nem kellett más, csak a várva várt siker.
Persze, még nem jutottunk ki a portugáliai Európa-bajnokságra (mert történt, ami történt az elmúlt években, azért mi mégis csak erről ábrándozunk, hát még egy ilyen stockholmi iksz után, amiért külön köszönet jár a svédeket remekül feltérképező Tajti Józsefnek…), és messze az út vége, de San Marino ellen igenis győznünk kell. Még szép. Most, hogy nem lesz közvetítés (és erről a 3. oldalon még bővebben is olvashatnak) minden esély megvan arra, hogy telt ház legyen, a jegyeket kedden délután négy és hét óra között lehet megvenni az újpesti stadion pénztáraiban, majd a meccs napján már délelőtt tíztől kezdik az árusítást. Érdemes lesz minél hamarabb kimenni szerdán az újpesti pályára, mert motoznak mint egy áruházi lopás után.
Túlzás nélkül állítható: most valóban nagy a várakozás.
Ez még akkor is igaz, ha kezdtünk mi már bravúros döntetlennel Stockholmban. Nem mostanában volt, hanem 1972. május 25-én ugyanezen a pályán ugyancsak telt ház előtt a Géczi – Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász P. – Szűcs, Kocsis, Kű – Szőke, Bene, Zámbó összeállítású magyar válogatott 0–0-s döntetlent ért el az első vb-selejtezőn, aztán a sorozat végén jött a népstadioni 3–3-as döntetlen, no meg a veretlenül "kiharcolt” kiesés. A mostani játékosok nagy része még nem is élt akkor, úgyhogy őket aligha foglalkoztatja a múlt. És ez nagyon helyes. Csak előre nézzünk, most éppen San Marinóig, hiszen a lengyelek is csak kínkeservesen verték 2–0-ra a kicsiny állam csapatát. Úgyhogy hiába várunk mi karnevált, gólkülönbség-javítást, afféle "happymeccset”, az ilyesmi ma már nagyon ritka. Az egykori kiscsapatok bárhol, s bárki ellen képesek a meglepetésre, ezt nem szabad elfelejteni.
De…
És ez itt a lényeg: a magyar csapat tagjai az értékes stockholmi 1–1 után sem tűntek boldognak, elégedettnek, közülük szinte mindenki azon boszszankodott, miért nem nyertünk Svédországban. Jó volt ezt hallgatni, jó volt látni Fehér Csabát, a mezőny legjobbját, aki szerényen beszélt a történtekről; ugyanezt lehetett érezni Kenesei Krisztiánt hallgatva, aki ráadásul kisebb sérülés miatt nem is edzett hétfőn. Begyulladt a körömágya, ám az esély megvan arra, hogy szerda este ő is kifusson a várhatóan hangos és bizakodó publikum elé.
Ha mégsem jön rendbe?
Nos, Gellei Imre kapitány elárulta: Gera Zoltán és Fehér Miklós egyformán esélyes a csapatba kerülésre, a többi poszton várhatóan nem lesz változás.
Történjen bárhogy, csak győzzünk.
És ne számolgassunk, akárhogy is verik keresztbe egymást riválisaink.
Számolgatás helyett inkább készítsük elő a kisrádiókat…