Nagy Tímea ismét a páston

– Hogy érzi magát kétgyermekes kismamaként?
– Jól. A szülés utáni negyedik héten már magához tér az ember – felelte a Honvéd-LNX vívónője, Nagy Tímea. – Különösen úgy, hogy Luca egy angyalka, csak eszik és alszik.
– A csöppség alig több egy hónaposnál, és a hírek szerint ön már elkezdte az edzéseket.
– Ez így nem igaz, de közel áll a valósághoz. Eddig abszolút kismamaként, főleg etetéssel és pelenkázással teltek a napjaim. Bár nagyon hiányzott a vívás, a hat hetet mindenképp meg akartam várni, annyi időnek kell ugyanis eltelnie a szülés után ahhoz, hogy visszaálljon a szervezet. Csengénél is hat hetet vártam, aztán zökkenőmentesen tértem visssza. Szóval, szerda, október kilencedike lesz a visszatérésem, legalábbis az első edzésem napja.
– Luca sokáig váratott magára, míg végre megérkezett.
– Igen, majdnem két hetet késett, aztán nagyon nagy babaként, 5300 grammal, 64 centisen jött a világra. Ezek a méretek mindenkit megleptek, olyannyira, hogy a kórházban nem is volt rá megfelelő nagyságú ruha. Az óriási termete ellenére könnyen ment a szülés. Köszönettel tartozom Teleki doktornak és a szülésznőnek, akik lelkileg nagyon sokat segítettek. Tudja, én már nyugtalan voltam, féltem, hogy a kéthetes késés miatt valami baj lesz. Ôk mindig szeretettel fogadtak és bátorítottak. Aztán négy nap elteltével el is hagyhattuk a kórházat.
– Nem haragszik meg egy kényes kérdésért?
– Mondja nyugodtan.
– Mennyit hízott? Hogy áll a súlyfelesleggel?
– Huszonkét kilót szedtem fel, ami rengetegnek hangzik, én sem akartam elhinni, amikor ráálltam a mérlegre. A kórházból már csak hét kiló plusszal jöttem ki, és most négy és fél, öt kiló van rajtam, amit két hónapon belül le tudok adni. Még úgy is, hogy nem fogyókúrázom. Elkezdtem hasizomgyakorlatokat csinálni, és bevallom, ez még kissé nehezemre esik. A lassú futásoknak is nekivágtam két hete, egyelőre tíz-tizenöt perceket futok, ami arra jó, hogy kellemesen elfáradjak. Semmit sem siettetek, lassan, fokozatosan végzem a futást is. Az edzéseknél is óvatos leszek, először csak iskolázni fogok mesteremmel, Kulcsár Győzővel, a kitörés még nem menne.
– Csenge születése után két hónappal már részt vett az országos bajnokságon. Decemberben is az indulók között köszönthetjük majd?
– Persze! Most egy hónappal több időm is lesz a bajnokságig, mint az első szülést követően. Ráadásul most segítségem is van, méghozzá Csenge, aki ott tüsténkedik a húgocskája mellett, és ha véletlenül felsír, már rohan is, és ringatja őt. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen jó testvérke. Igaz, az elejétől fogva tudta, hogy milyen változás lesz a családban, nagyon várta a babát, és nem féltékeny rá.

– A gyerekek mellett mennyi ideje jut a sport követésére? Az augusztus közepén rendezett vívó-világbajnokságot például figyelte?
– A sportban benne vagyok, folyamatosan követtem a kajak-kenu- és a birkózó-világbajnokságot is. A budapesti öttusa Világkupa-döntőn pedig ott voltam, igaz, nagy pocakkal, mert akkor tudtam először találkozni barátnőmmel, az újdonsült világbajnok Simóka Beával. A vívásra pedig természetesen nagyon kíváncsi voltam, az interneten figyeltem, no és szakosztály-igazgatóm, Móna István jóvoltából nem napra, hanem percre kész voltam az eredményekből. Komolyan! Szinte minden asszó után hívott, és tájékoztatott, mi is történt Lisszabonban. Mit mondjak? Döbbenetes világbajnokság volt. A női párbajtőr döntőjébe jutott nyolc versenyző közül csupán négyet ismertem, pedig csak fél éve estem ki a vérkeringésből. És aki nyert, Hjun Hi, nem is a legismertebb dél-koreai. A nyolc között két igazán ismert név volt, Duplitzer és Jermakova. Az utóbbi számomra már inkább a múltat jelenti, így az ő jó szereplése is meglepetés volt. A lányokat nagyon sajnáltam. Szomorú, hogy a magyarok mindig "elcsúsznak”, így 1992 óta senkinek sem sikerült egyéni aranyérmet szereznie. De nem kell aggódni, vallom, hogy a tudásnak előbb-utóbb meg kell hoznia, hogy hozza a várt sikert. A csapat aranyérmének nagyon örültem. Bevallom, amikor megláttam, hogy milyen ágra kerültek, nagyon féltem a kínaiaktól. Mondtam is a férjemnek, ha a kínaiakat megverik, meglesz az arany. Sikerült! Női tőrben fantasztikus volt a két bronz, Knapek Edina és Mohamed Aida szereplése, a női kardcsapat döntőjekor azonban azt hittem, megőrülök, és még aznap vihetnek a kórházba, mert megindul a szülés. Tizenhat tus előnyt elveszteni… Jó, tudom, van ilyen, de akkor is.
– A vébé felelevenítésekor ne hagyjunk ki egy nevet, méghozzá azét, aki Nagy Tímea mellett olimpiai bajnoki címmel büszkélkedhet. Az atlantai aranyérmes Laura Flessel tavaly vébéezüstéremmel tért vissza a szülés után, az idén viszont nem a vívásával, hanem pozitív doppingtesztjével hívta fel magára a figyelmet.
– Szerintem Flessel vétlen. Nem vagyunk barátok, nem ismerem igazán őt, de nem tudom elképzelni róla, egy ilyen klasszisról, hogy szüksége lenne a doppingolásra. Neki is kisbabája van, biztos, hogy nem tenne ilyet. Az elképzelhető, hogy a francia csapat mellett dolgozó orvos tévedett, de hogy Flessel nem szándékosan vett be tiltott szert, az biztos. Mindenesetre nem irigylem őt, mert ez a folt már pályafutása végéig rajta marad.
– Azt már említette, hogy a decemberi országos bajnokságon ott lesz az indulók között. Hogyan tervezi a távolabbi jövőt? Csenge születése után olimpiai bajnok lett. Elképzelhető hasonló folytatás a megszaporodott feladatok, a két gyermek mellett?
– Bízom benne. Már csak azért is szeretnék minél előbb valami szép eredményt elérni, hogy megháláljam egyesületi, valamint egyéni szponzoraimnak, az LNX-nek és a KFKI Számítástechnikai Csoportnak, hogy kiálltak mellettem. És ez nem csak kötelező szólam. A mai világban nagyon nehéz szponzort találni, ők pedig Athénig vállalták a támogatásomat. Szankó János, Horvai Mátyás, továbbá Kunszt Gábor, az egyesületem elnöke egy rossz szót sem szólt, amikor bejelentettem, hogy kisbabát várok. Nem mondták, hogy eredmény nélkül nem segítenek, hanem örültek az újabb csöppség érkezésének. Ez a gondoskodás megható, és nem győzök eléggé hálás lenni érte. Hajt a bizonyítási vágy, és mint mondtam, a vívás is nagyon hiányzik már. Elmondhatatlan az az érzés, amikor meghajlik a penge a cipőmön, vagy amikor néhányat beleszúrok a mesterkabátba… Nagyon várom azt a pillanatot, amikor mindezt újból átélhetem.