Edström és Brolin már a múlté!

Eljött az idő.Drága jó magyar gyerekek, hamarosan pakolhattok, indulhattok és futballozhattok. Rajtatok a világ szeme, és persze az országé is, néhány napra megint futballnemzet lettünk, és ez jó, nagyon jó. Szombatig lehet álmodozni, reménykedni, esélyt latolgatni és azt a rendkívül frappáns szlogent emlegetni, hogy merjünk nagyok lenni. Nagyok, legalább akkorák, mint a svédek.Hogy 47 éve nem nyertünk Stockholmban?Na és! A török, az osztrák és a szovjet megszállás is véget ért egyszer, csak kiböjtölték, böjtöltük, hát éppen ezért várható el tőletek, drága jó magyar gyerekek, hogy ti is felszabadultan futballozzatok szombaton Svédország ellen. Ha ti ott nem féltek, úgy, mint Piroska az erdőben, és majd legalább annyit futtok, akár Emil Zatopek fénykorában, akkor, és csakis akkor lesz esélyetek a sikerre. Mert most, miután néhány napra megint futballnemzet lettünk, csakis a siker szót emlegeti mindenki (legalábbis az optimista…), nem pedig az évek alatt unalomig ismételt kudarc kifejezést. Abban aztán volt részünk bőven, mindenkinek megvan a kedvence ezek közül, és naná, hogy a svédekkel kapcsolatos emlékeink nagy része is erről szólt. De itt a pillanat, hogy elfelejtsük Ralf Edströmöt és Thomas Brolint, és ne emlegessük, legalább most ezen a héten a népstadionbeli gyászos emlékű 3–3 meg szegény Brolin bokatörését. Utóbbi viszonylag friss emlék, éppen szokás szerint vertek minket a svédek Stockholmban, amikor a kedves, óvodásképű, amúgy remek futballista Brolin rosszul lépett, talán még Budapesten is hallani lehetett a reccsenést, ahogy tört a boka. Eljött az idő.El bizony, és nekünk újra előre kell néznünk, nem pedig hátra, nyavalyogva, hiszen a körülményekhez képest megfelelő csapatunk van (írhatnánk azt is, hogy jó vagy hogy erős, ám ezzel még várjunk szombat estig…), és voltak, lesznek, akik szidják, kritizálják a kapitányt, de Gellei Imre végül is a célegyenesben a legjobbakat futtatja. Mert vegyük csak szépen sorjában néhány nappal a nagy megméretés előtt, hogy kik is alkotják a magyar válogatottat. Először is nagy tételben lehetne fogadni arra, hogy így állunk fel Stockholmban: Király – Urbán, Dragóner, Gyepes – Bodnár, Lipcsei, Lisztes, Dárdai, Lőw – Tököli, Fehér.
Ez persze csak tipp, a kapitány még hallani sem akar összeállításról. Egyébként annyit elárult, gondolkodik, hogy egy vagy két ékkel szerepeljen a csapat, és akkor mindjárt más a kezdő tizenegy. De visszatérve Gellei Imre válogatottjára, most, 2002-ben jutottunk el oda, hogy bátran kijelenthetjük, európai szinten is komoly csapatokban játszanak néhányan a magyar válogatottból. Vonatkozik ez Király Gáborra, Dárdai Pálra, Lisztes Krisztiánra, Bodnár Lászlóra és Fehér Miklósra. Ide sorolhatnánk Lőw Zsoltot és Miriuta Vasilét is, mert akárhogy is szerepel a Cottbus, azért mégsem az albán pontvadászatban, hanem a Bundesligában játszik hétről hétre. És akkor még ott van a Hollandiában légióskodó Babos Gábor, valamint Fehér Csaba is. Ami pedig a hazaiakat illeti: ki kérdőjelezheti meg Tököli Attila, Gyepes Gábor és Lipcsei Péter beválogatását? Lehet persze vitatkozni, hogy miért nincs itt mondjuk Horváth Ferenc vagy Kovács Zoltán (rájuk is bármikor számíthat a kapitány…), de nagyjából egyetérthet a magyar szurkolótábor abban, hogy a Stockholmban Eb-selejtezőt kezdő nemzeti csapat most a legerősebbnek tűnik, már ami a választékot illeti.

Szóval eljött az idő, hogy egy igazi tétmeccsen produkáljon maradandót a magyar válogatott, hogy fontos pontokért vívjon sikeres csatát, még akkor is, ha az ellenfél a miénknél erősebbnek tetsző Svédország csapata. Ha hiszik, ha nem, ugyanezek a gondolatok köszönnek vissza a drága jó magyar gyerekek szájából is, ugyanezek az optimista gondolatok hallhatóak esélylatolgatás közben, lefelé bandukolva az eső áztatta tatai edzőpályáról. A kedd délelőtti tréning után mondták a magukét a játékosok, Dragóner Attila például enyhe eksztázisban, már-már meccshangulatban mondta: "…tízesre akarok játszani Stockholmban, már alig várom a meccset, győzni akarunk, és győzni is fogunk”.
Így beszélt a Fradi hátvédje, pedig nem is ő volt lázas, hanem Dárdai Pál, akinek emiatt ki kellett hagynia a keddi tréningeket. Az elszántsággal, az önbizalommal nem lesz gond, ez bátran kijelenthető. A magyar csapat legutóbbi, Izlandon elért győzelme még most is hatással van a fiúkra, ott hordozzák magukban, cipelik az edzésekre, a fürdőkádba, talán még az álmaikban is. Arra mindenképpen jó a legutóbb elért 2–0, hogy oldódjon a görcs és emelkedjen a harci kedv.
Eljött az idő.
Hogy mire, az majd szombaton Stockholmban eldől, mert hallottunk mi már ilyen-olyan hangzatos szólamokat, olvashattuk vagy éppen írhattuk, hogy: "valami megmozdult a magyar labdarúgásban…”, aztán csak vártuk, hogy mi is mozdult meg valójában, mert például szegény Zalaegerszeg hiába győzte le a Manchestert, az édes álomból Zágrábban visszazökkent a keserű valóságba. Az volt az igazi valóságshow.
De mi most ezt is felejtsük el, mert a játékosok sem beszélnek ilyesmiről, nem kerül szóba sem David Beckham, ahogy dühödten a Népstadion gyepére rogyott. Mint ahogy nem került szóba a Dinamo ellen beszedett kilenc gól sem. Most mindenki svédül tanul, a svédeket elemzi és a mi nagy lehetőségünkről beszél.
Eljött az idő, hogy véget érjen a felkészülés, hogy befejeződjön a csapatépítés, hogy lezáruljon egy korszak.
Szombaton, ahogy nálunk rendszerint mondani szokták Eb- és vb-selejtezők előtt, új időszámítás kezdődik, olyan korszak, amikor már nincs mentség semmire, amikor azt várja mindenki, hogy megint futballnemzet legyünk, úgy, mint régen (még ha olyan jó soha, de soha nem lesz…), hiszen ez kell a népnek. meg a fizetésemelés. Szombaton Stockholmban futballoznia kell a válogatottnak, méghozzá eredményesen, és ezt tudják a drága jó magyar gyerekek is, akik eddig csak mondták a magukét.
Svédországban viszont a tettek mezejére lépnek.