A Senjang huszonöt pontja

– Idáig tényleg minden rendben van – szögezi le mindjárt a távoli keleten ténykedő szakember. – Az utolsó öt meccsünk felettébb jól sikerült, éppen ezért sajnálom is, hogy az Ázsia-játékok miatt most egy hónapig szünetel a bajnokság. Legutóbb szeptember tizenötödikén léptünk pályára, míg legközelebb október tizenharmadikán vár ránk tétmérkőzés.
– Legalább lazíthattak egy kicsit a gyeplőn.
– Ugyan már, hová gondol. Hiába a hosszú szünet, mi gőzerővel készülünk a folytatásra. Mindössze két napra engedtem el a játékosokat, igaz, nem tehettem mást, elvégre nemzeti ünnep volt itt. Az alkalmat kihasználva mi is kirándultunk egyet, a feleségemmel felruccantunk Pekingbe, és talán hozzá sem kell tennem, hogy csodálatos élményekkel gazdagodtunk. Én azt saccoltam, ötszázezredmagunkkal látogattunk el a Tienanmen térre, de az esti híradóból kiderült, kissé alábecsültem a tömeget, hiszen egymillióan jártak arra. Komolyan mondom, annyian voltak, mint a kínaiak…
– Térjünk vissza Senjangba és a Gindéhez: a klubvezetőknél boldogabb embereket nehezen találnánk a városban, nemde?
– Örülnek, örülnek…
– De…
– …de nem mindennel elégedettek. Speciel amiatt nagyon bosszúsak, hogy a légiósok bevásárlásával alaposan befürödtek. Az egyik támadónkat, a kameruni Tchamit például már hazaküldték, pedig emlékezhet rá, egykoron kiválóan bánt a labdával, és tudomásom szerint hasonló sors vár egy másik csatárra, a nigériai Akwuegbura. A védelemben szereplő brazil Eliseura nem lehetne panasz, ha játszik, kiváló teljesítményre képes…
– …fogadni mernék, hogy most jön az újabb de…
– …de túl sokat bajlódik sérüléssel. A középpályán Jovicevic személyében még harcba vethető egy horvát labdarúgó, ráadásul a betegségek is elkerülik, csakhogy őt nem sorolnám a kiemelkedő tudású futballisták közé. Megjegyzem, az ő állása nem forog veszélyben.
– Miként, ha jól sejtem, az öné sem.
– Már jelezték az elöljárók, szeretnék, ha meghosszabbítanánk a bajnokság végén lejáró szerződésemet.
– Gratulálok!
– Köszönöm, de még korai. Tudniillik nem döntöttem el, maradjak-e vagy menjek. Örömmel, valamint büszkeséggel tölt el, hogy máshonnan is akad érdeklődés, hívnak kínai csapatok, és csábítanak Európába is. Azt viszont engedje meg, hogy neveket hadd ne mondjak még.
– Cserébe annyit áruljon el: haza nem várják?
– Arról nem hallottam, hogy bármelyik magyar egyesület engem akarna. Holott hiába dolgozhatok itt irigylésre méltó körülmények között, hiába keresnék tisztességesen valamelyik európai alakulatnál, a legszívesebben otthon folytatnám. Na mindegy, nem kesergek emiatt. Inkább mondok egy jó hírt: képzelje, nemrég azzal kerestek meg a kínai szövetség vezetői, egyezzek bele, hogy az általam készített és az utánpótlás-nevelést elősegítő videokazettákat hadd küldjék el az összes itteni klubnak. Persze hogy rábólintottam, és ahogy hallom, az illetékesek hasznát is veszik a szalagoknak.
– Meglehet, ha tíz év múlva megkérdeznek egy, a felnőttválogatottban éppen bemutatkozott kínai focistát, kinek köszönhet a legtöbbet, Bicskei Bertalan nevét említi majd…
– Megtisztelő lenne.
– Maradjunk azért a jelennél: az interneten láttam, hogy ötvenötezres arénában játszhatnak. Gyakorta megtelik a stadion?
– Inkább ritkán… Van, amikor húszezren, van, amikor negyvenezren kíváncsiak ránk. Különben a Senjang azon három klub egyike, ahol nem csökkent a nézőszám a világbajnokság után. Hiszen a vébé előtt a kínaiak már hajlamosak voltak azt hinni, a bab is hús, erre úgy leszerepeltek a tornán, hogy az sokkolta a fociért rajongókat. Ennek következménye, hogy másutt elég kevesen váltanak jegyet a bajnokikra. A legkevesebben pedig a Sanksi Guoli csapatára vevők.
– Nem csoda, itt van előttem a tabella, s az eddigi eredmények alapján ennél roszszabb gárdát nem találni.
– Nem ez a népszerűtlenség első számú oka, hanem az, hogy az együttes stadionját egész évre betiltották. Valamelyik hazai meccsen a fanatikusok csináltak egy kis tüzet a lelátón, ez lett a vége. Nem érdemes itt balhézni, a karhatalom olyan erőkkel vonul fel egy- egy találkozón, hogy az már önmagában rémisztő. Szurkolni természetesen lehet, a tizenöt üstdobossal az élen a mi táborunk is roppant lelkes, ám aki megbontja a rendet, az pórul jár…
– Mindössze nyolc kör van hátra, így aktuális a kérdés: november végére hányadik helyre kellene befutni ahhoz, hogy elégedetten álljon fel a kispadról?
– Ha azt veszem alapul, hogy ez a csapat tavaly hét pontot gyűjtött öszszesen, miközben most huszonötnél tart, akkor már elégedett lehetek. Az csak hab a tortán, hogy a szezon előtt ránk ragasztott "leggyengébb” jelzőt sikerült átruháznunk egy másik együttesre…