Az alábbiakban egy, ha nem is hoszszú, de exkluzív interjút olvashatnak Rio Ferdinanddal, a Manchester United sokat, csaknem 30 millió fontot érő bekkjével.– Rio, gondolta volna, hogy ilyen könnyű dolguk lesz? – érdeklődtünk nála a mérkőzést követően, az úgynevezett vegyes zónában, ahol elvileg a labdarúgók szóba elegyedhetnek a zsurnalisztákkal.– Bocs, de nem nyilatkozhatok.– Miért nem?– Mert a vezetők megtiltották, hogy az újságírókkal beszéljünk.– Emiatt ne izguljon, Magyarországról jöttünk, nem fog lebukni…– Tényleg bocs, de nem megy. A vezetők megtiltották…– Akkor annyit áruljon el, hogy van a sérült bokája?– Köszönöm jól, majdhogynem százszázalékos. Láthatták, semmi gondom nem volt vele. Na, mennem kell. Viszlát.
Nem úgy fest, mintha Ruud van Nistelrooy (balra) mindenáron mezt akarna cserélni
Nem úgy fest, mintha Ruud van Nistelrooy (balra) mindenáron mezt akarna cserélni
Nem úgy fest, mintha Ruud van Nistelrooy (balra) mindenáron mezt akarna cserélni
Nem úgy fest, mintha Ruud van Nistelrooy (balra) mindenáron mezt akarna cserélni
Ezzel Ferdinand el. Szintúgy a többiek. Az udvariasabbak legalább annyi erőt vesznek magukon, hogy egy "No-val” felelnek a "Megállna egy szóra?” kérdésre, mások viszont pillantást sem vetnek a korlát túloldalán tolongó tollforgatókra (hogy nevükön nevezzük őket: Keane, Beckham, Blanc és Solskjaer). Mentségükre szóljon, a húsz méterrel odébb ácsorgó rajongókhoz (első ránézésre angol, magyar és japán fanatikusok alkották a tábort) leereszkedtek, egy-egy testőr kíséretében vagy tíz aláírást is kiosztottak, mielőtt méregdrága öltönyükben behuppantak volna a bejárat elé hozatott hiper-szuper járgányukba. Ez is a Manchester. Profizmus – méghozzá a legridegebb fajtából. Tegyük hozzá, van az úgy, hogy a nagy felhajtást, az óriási népszerűséget a látottak alapján rosszul viselő játékosokból előbújik az ember. Az argentin légiós, Juan Sebastian Verón például két csemetéjével a karján lépett ki az öltözőből (előttük az egykoron modellként tüsténkedő mama tipegett magas sarkú cipőjében), az apróságokon egy-egy United-dressz feszült. Idilli kép volt, különösen a bálványokat a kordon mögül bámuló fiatal lányok tűntek meghatottnak a boldogságtól sugárzó Verón család láttán… Később Ferdinandék is "felléptek”: az MU-drukkerek szemében nagyra nőtt hátvéd éppen azt mutogatta fiának, hogyan kell jobb lábbal, kapásból ellőni egy galacsint. Jelentjük, a kis Ferdinandban is mocorog valami… Maradva még Manchester Riójánál: az egyik angol újság kiszámolta, a Zalaegerszegi Torna Egylet mindennel együtt 15 millió fontot ér. "Vagyis ha az elnök eladná a klubot, egy fél Ferdinandot vehetne a pénzéből…” – ironizált a lap. Paul, a taxis viszont cseppet sem volt vicces kedvében, amikor a meccs napján arra panaszkodott, hogy esélye sincs bérletet váltani az Old Traffordba. "Az egyesület negyvenezer éves belépőt bocsájt ki idényenként, ám olyan sokan pályáznak ezekre, hogy ha most feliratkoznék a várakozási listára, leghamarabb öt esztendő múlva jutnék hozzá” – magyarázta a jobb oldali kormány mögött ülve. Majd hozzáfűzte: ha nem sofőrként, hanem tehetős üzletemberként keresné kenyerét, nagyobb sansza lenne egy bérletre, hiszen a VIP-páholyokba szóló, korlátlan étel-ital fogyasztást is magukban foglaló tagsági kártyákhoz jó esetben három év múlva is hozzájuthatna. Igaz, cserébe 25 ezer fontot kellene leszurkolnia… "Ha lenne annyi a számlámom, nem érdekelne, mit mond az asszony, biztosan vennék egyet” – jelentette ki, mielőtt kedd este kitett volna minket az egyszerű, de nagyszerű aréna bejárata előtt. Aztán rálépett a gázra, hogy a kezdésre hazaérjen. Búcsúzóul azért megjegyezte: "Amíg nincs bérlet, addig jó lesz az asszony társasága is. Ráadásul vacsorát otthon is kapok…”
