Szinte érthetetlen: miért nem szeretik a japánok Philippe Troussier-t?Mert nem szeretik.Ezt írják az angol nyelvű helyi lapok, ezt mondja a szálloda személyzete, ezt állítják a sajtóközpont dolgozói, és nem mulasztja el megemlíteni az a hölgy sem, aki a reggelinél az asztalunkhoz ül. Ô egyébként angoltanár, mellette fociőrült, Japán déli részén lakik, onnan utazik a házigazda meccseire, de többször járt már Európa-bajnokságon is.
Tényleg érthetetlen, hiszen Japánban úgy istenigazából hétfőre virradóra szökött hihetetlen magasra a futball-láz. Az emberek eddig is szurkoltak, de csak szurkoltak, mostanra viszont valósággal megőrültek. Ha a hazai csapat nem játszott, a japánokkal beszélgetve egy másik világból érkező utazó biztosan nem érzett volna rá, hogy nagy jelentőségű esemény zajlik az országban.
Kifejezô mozdulat – Troussier-t a japánok véleménye nem érdekli, ô csak végzi a munkáját, a többi lényegtelen számára
Kifejezô mozdulat – Troussier-t a japánok véleménye nem érdekli, ô csak végzi a munkáját, a többi lényegtelen számára
Kifejezô mozdulat – Troussier-t a japánok véleménye nem érdekli, ô csak végzi a munkáját, a többi lényegtelen számára
Kifejezô mozdulat – Troussier-t a japánok véleménye nem érdekli, ô csak végzi a munkáját, a többi lényegtelen számára
Most viszont minden a világbajnokságról és kiváltképp Inamotóról, Nakatáról, Onóról és társairól szól. Jokohama főterén, a Szakuragicsón a vasárnap esti meccs után ezrek tomboltak örömükben, ami európai szemmel meglehetősen furcsán hatott: a férfiak torkuk szakadtából üvöltve, küzdő kakasok módjára a levegőbe ugrottak és összeütötték a mellkasukat, a nők pedig sikkesen szökdécselve tapsikoltak, és közben vékonyka hangjukon azt kiáltozták, hogy "Nippon, Nippon”. Boldog-boldogtalan a válogatott kék mezében pompázott, amelynek hihetetlen nagy lett a keletje. Eddig csak a boltokban lehetett kapni, ám hétfő délelőtt az árusok már a város legtöbb pontján elhelyezett pultokról kínálták, és éltes urak, apró öregasszonyok ugyanúgy tolongtak, mint az életerős fiatalok.
Philippe Troussier-t viszont nem szeretik. Pedig a nagy öröm, amely valósággal kimosta erre a néhány órára, napra a híres fegyelmezettséget a japánokból, nem lenne a francia edző nélkül. A csapat most ott tart, hogy utolsó csoportmeccsén szerencsés esetben akár ki is kaphat Tunéziától, és továbbjut – bár erre a változatra itt aligha gondol bárki is, a tuti továbbjutást jelentő legalább egy pontot mindenki biztosra veszi –, ami több mint remek eredmény ettől a csapattól. És ezt a japánok nagyrészt Philippe Troussier-nek köszönhetik. A játékosok lépten-nyomon elmondják, a francia nagyon nagy szolgálatot tett az országnak, mert önbizalmat adott nekik, megtanította őket a magas szintű szervezettségre, az ő érdeme, hogy mernek játszani, ám honfitársaik mintha süketek lennének, nem hajlandók szeretni az imádott csapat szövetségi kapitányát. Érdeklődnek iránta, elismerik, de nem szeretik. Troussier kiadott két könyvet is magáról, el is kelt valamennyi, amelyekben ír az életéről, a gondolatairól, és amelyekben nem titkolja, hogy a világbajnokság után távozik az országból. Ettől persze még szerethetnék. A francia edző amúgy sem akárki. Négy éve Dél-Afrikát vezette a világbajnokságon, előtte eredményesen dolgozott Nigériában, Elefántcsontparton, majd Burkina Fasóban is, ezüstérmet szerzett Japán fiataljaival az 1999-es junior-világbajnokságon, negyeddöntőig jutott az olimpián, két éve Libanonban a felnőttekkel megnyerte az Ázsia-kupát, második lett tavaly a Konföderációs Kupán, 2001-ben Ázsia legjobb edzőjének választották (európai szakembert először tiszteltek meg ezzel a címmel). Most pedig a világbajnokságon csapatával eufóriába hajszolta az egész országot.
Csakhogy, és ez itt nagy baj, nem is hajlandó tekintettel lenni a japánok sajátos lelkületére. Ôk például nem szívesen mondanak nemet semmire. Ha egy japán elutasít egy kérést, azt mondja, majd gondolkodik rajta, és a másik pontosan tudja, ez mit jelent. A lényeg az, hogy a másik ne kerüljön kínos helyzetbe. Az angoltanárnő úgy példálózott, hogy ha egy japán ül, akkor felajánlja a helyét másnak, aki természetesen megköszöni, de elhárítja a kínálást, ez a Troussier viszont azonnal lehuppanna. Itt ismeretlen az énközpontú gondolkodás, a franciának viszont ez az egyik legkarakteresebb jellemvonása, és ezzel a helybéliek képtelenek megbarátkozni. Egy japán állandóan azon töri a fejét, mit szeretne a másik, mivel segíthetne azon, a szövetségi kapitányuk pedig fütyül mindenkire, kizárólag a saját akarata érdekli, és azt végig is veri mindenkin. Ez itt megbocsáthatatlan. Az sem érdekes, hogy mi a végeredmény. Japán szemmel Philippe Troussier ritka kiváló edző, nagy ember, de érthetetlen idegen, aki sohasem kerülhet közel a szívükhöz. Azt nyilván aligha kell taglalnom, mennyire érdekli a franciát, hogy szeretik vagy sem. Ha ez a kérdés szóba kerül, csak legyint, amúgy rá sem hederít. Ha csapata továbblép, és a nyolcaddöntőbe jut, ő már akkor is megtette a dolgát, a többi nem fontos, elégedetten utazhat haza. A japánok pedig szeressenek, akit akarnak.
