Krimibe illő fordulatok végén egy magyar is feljutott a Himalája csúcsára.

Némi túlzással Agatha Christie: Tíz kicsi indián című könyvéhez lehet hasonlítani a magyarok utóbbi időben bemutatott rekordkísérleteit a Himaláján. A világ legmagasabb pontjának meghódítására tett kísérletek közben ugyanis a különböző csapatok tagjai szép lassan eltűntek a hatalmas hegyről, majdnem úgy, mint a klasszikussá vált krimiben a szereplők. Bár a hasonlat -- valljuk be őszintén -- erős, hiszen gyilkosság gyanúja fel sem merült, ám tavaly mégis meghalt egy honfitársunk a mászás közben. A két, tavaly sikertelenül járt csapat -- a Magyar Millenniumi Mount Everest, és az Everest-Lhotse Expedíció -- tagjaiból verbuválódott egy újabb alakulat Magyar Mount Everest Expedíció 2002 néven. A május közepén a csúcs közelébe kerülő, ám onnan többször visszaforduló csapat tagjai rejtélyes körülmények között morzsolódtak le. Várkonyi László volt az első, aki feladta a küzdelmet, ő torokgyulladás miatt visszatért az alaptáborba. Május 15-én aztán a déli nyeregben érte az első igencsak kellemetlen meglepetés a négy mászót. Az Erőss Zsolt által korábban felvitt sátor ugyanis szőrén-szálán eltűnt a vízmelegítésre alkalmas lábossal, a létfontosságú étellel, és italporokkal együtt. A döbbenettől felzaklatott társaság -- bár valahol eltöltötte az éjszakát (nincs hiteles információ arról, hogy ezt a szabad ég alatt, vagy valakiknek a sátrában tették) -- csak hideg teát tudott inni. A szerény táplálék, és a megelőző hosszú, és kimerítő mászás szinte lehetetlenné tette a sikeres csúcstámadást. Ráadásul Mezey László is kidőlt a sorból -- őt hasmenés kínozta, így már csak hárman voltak harcképes állapotban. Éjjel a trió tagjai külön-külön vágtak neki a csúcs felé vezető útnak. Ács Zoltán 23 órakor, Erőss Zsolt éjjel 1-kor, Mécs László pedig 4.30-kor indult neki a lehetetlennek. Hogy miért nem együtt, igazi csapat módjára próbálkoztak, egyelőre rejtély. Bár erős a gyanúnk, hogy a korábban egymással rivalizáló expedíciók tagjai között továbbra sem volt meg a kellő összhang. Ez már csak a csapat hazaérkezése után derülhet ki, amennyiben hajlandóak lesznek beszélni erről a kényes témáról. Mindenesetre majdnem egy újabb tragédia árnyékolta be a próbálkozást. A táborban várakozó Mezey először Mécs Lászlót látta visszatérni, aki 8350 méterig jutott. Erőss Zsolt délután 4-kor érkezett meg. Neki a 8700 méteres új magyar magassági rekordot sikerült elérnie. Ács Zoltán 8600-on fordult vissza. Ekkor még semmi sem mutatott arra, hogy bajba kerülhet, ám az utolsó néhány száz méteren már két serpa támogatta, mert légzési nehézségei miatt egyedül már képtelen volt mozogni. Azt ugyanis tudni kell, hogy a mieink oxigénpalack nélkül kívánták legyőzni a hegyet. A rendkívül ritka levegőben viszont túlságosan sokat kellett várakozni a mászható kötél végén. Tudni kell ugyanis, hogy ebben az időszakban valóságos invázió volt a csúcs közelében. Volt olyan nap, amikor 53-an jutottak fel a világ tetejére, többnyire oxigénpalackkal felszerelkezve. Május 17-én a legyengült Mezey, és a mászástól végletesen elcsigázott Erőss ápolták az életveszélyes állapotban lévő Ácsot. Hajnalban a kettős elindult, hogy segítséget kérjen, és saját bevallásuk szerint szerencsére Mike Morris, a Himalayan Guides csapatának egyik tagja tudomásul vette, hogy Ácsnak kísérőre, és oxigénre van szüksége ahhoz, hogy alacsonyabb területre ereszkedjen. A sikertelen kísérlet után a megfogyatkozott csapat úgy döntött, hogy még egy csúcskísérletet tesz a rossz idő beállta előtt. Erre azonban igencsak kevés idő állt a rendelkezésükre, ugyanis a közelgő havazás lehetetlenné tette a további kísérletezést. Az 5300 méteren lévő alaptáborban csak néhány napnyi regenerálódási időre volt lehetősége a csapatnak, hogy még egyszer nekivágjon a legnagyobb kihívásnak. Várkonyi, és Erőss végül május 25-én, szombaton határozta el magát a végső rohamra. Mindketten eljutottak a Déli csúcsig, a 8750 méteres magasságig, méghozzá oxigénpalack használata nélkül. (Azt mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a Nemzetközi Hegymászó-szövetség egy ideje a palackos mászást -- éppen a hihetetlenül elterjedt, már-már ipari méretűvé duzzadt turizmus okán -- nem ismeri el. A kérdéses időben viszont a mieinken kívül mindenki segédeszközzel nyomult a csúcsra.) Várkonyi ekkor legyöngült állapota miatt visszafordult, Erőss pedig plusz oxigén segítségével folytatta útját, s az utolsó 100 méteres szintkülönbséget így tette meg, végül 10.30 perc körül felért a csúcsra. Visszafelé két napig tartott az út az egyre romló látási körülmények között, az időközben beálló nagy havazásban. A csapat tagjai lassan hazaérkeznek, így a rengeteg megválaszolatlan kérdésre talán megkapjuk majd a választ.