Varga József sohasem felejti el Tichy Lajos gereblyéjét

A régi sérelem tisztázására is jó lehet egy kerek évforduló. A futballközegben csak Kacsának szólított Varga József 1954. október 9-én született, és amikor korábbi csapattársa, a klubban és a válogatottban örökös szobatársa, Esterházy Márton korábban arról beszélt, természetesen ő is felköszönti régi barátját, hozzátette: „Az persze régi fájdalmam, hogy legfeljebb óránként passzolt nekem, pedig egy oldalon játszottunk, ellenben Bodonyi Bélának ívelte a nagy keresztlabdákat – na, mindegy, azért kedvelem.”

Itt a lehetőség válaszolni.

„Marci? Olyan csámpás volt, hogy amikor kijutottunk Bécsbe, egész délután neki kerestünk cipőt – nevetett Varga „Kacsa”. – Próbáltam passzolni neki, de összevissza pattant a labda a negyvenhetes lábáról…”

A zrika, mint látjuk, nem szűnt meg, és amikor felvetjük, 1983-tól 1991-ig a Bp. Honvéd hat bajnoki címet szerzett, az MTK 1987-ben, az Újpest 1990-ben tudta megszakítani ezt a sorozatot, Varga József azonnal rávágja: ez a hangulat volt a sikerek alapja.

„Nagyon szeretjük ma is egymást – mondta a korábbi balhátvéd. – Nyilván ragyogó játékosok jöttek össze, a nyolcvanas évek közepén csak Sikesdi Gábor nem volt válogatott a kezdőből, a kispadon ülők bármelyik másik klubnál alapemberek lehettek volna, sőt külföldön is sikeres játékosok. Nagyon jóban voltunk, nemcsak az edzéseken találkoztunk, hanem egész nap együtt voltunk, nem véletlen, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Rendszeresen kijárunk szenvedni a Bozsik Arénába, mert a klubtól elszakadni nem lehet, de ne kérje, hogy a maiakról bármit mondjak, mert rosszat kispestiekről nem mondok, jót pedig most sajnos nem tudok. Az biztos, hogy bátor ember, aki edzői gyakorlat nélkül elvállalja a Honvéd irányítását, tapasztalat nélkül a Kunszentmiklóst is aggódva venném át, de mások vagyunk. Szóval annak idején jó csapatunk volt, boldog vagyok, hogy a tagja lehettem.”

Régi igazság: a salakos, földes, göröngyös pályákról is százával kerültek ki nemzetközi klasszisok, ma gyönyörű pályákon, ragyogó körülmények között tanulnak a fiatalok, és mégsem…

„Bízni kell csak bennük – mondta erre Varga József. – Már 1973-ban játszottam nemzetközi kupamérkőzést Kassán, de amikor Lakat Károly lett az edzőnk, azzal ültetett a kispadra, hogy jól játszottál, nincs gond, de előbb az öregek megnyerik a meccset, és akkor beállhatsz tíz percre, aztán majd húsz percre, később pedig már a szünetben is beküldelek – anno így építették fel a játékost. Huszonkettő voltam, amikor Tichy Lajos lett az edzőnk, ő kérdezte tőlem: ki tudsz jönni az edzés előtt másfél órával a pályára? Hogyne. Hozott egy zsák labdát – érti, ő hozta ki a szertárból, akit gyerekként tátott szájjal bámultunk! –, és be kellett rúgni a labdát az üres kapuba a tizenhatosról. S ha sikerült, mentünk egyre hátrébb, a végén a felezővonalról ívelgettünk kapura. Nagyon ritkán hibázott… Aztán felakasztotta a gereblyét a lécre, és az volt a feladat, hogy a léc és a gereblye közé rüszttel, erőből, egyenesen rúgjam be – ha bement három labda, akkor a gereblyét közelebb tolta az oldalsó kapufához. Akkor még nem hallottam az egyéni képzés kifejezést, de Tichy Lajosnak nem derogált engem, a névtelen fiatalt oktatni. Hónapokon át mentem minden edzés előtt, persze hogy javult a rúgótechnikám.”

Aki látta az 1982-es vb-n a Belgiumnak lőtt gólját (1–1 lett a vége), tudhatja: Varga József remekül lőtt. És az elsők között lett légiós, a török Denizlispor játékosa volt 1985 és 1987 között.

„Az Újpesttel játszottunk a nyáron felkészülési mérkőzést. Komora Imre volt az edzőnk, odajött hozzám, mondván, egy török klub most nézi meg Tóth Józsefet, a Jokkát – nyugodjon békében, nagyszerű futballista volt –, majd azzal folytatta, hogy »Kacsa, vedd fel a hatos mezt!«. Rúgtam két gólt, a törökök mondták, tetszett nekik a hatos nagyon, csak nem a lila, hanem a piros – este már a Margitszigeten tárgyaltunk, másnap repültem az új csapatomhoz.”

Varga József ma már nyugdíjas, és azt mondja, boldog ember: „Szuper pályafutásom volt. Szív, lelkesedés, akarat, szorgalom és jó rúgótechnika – elégedett vagyok a pályafutásommal, rengeteg élményt és barátot köszönhetek a futballnak. Csak hát megöregedtünk.”