Nyolcvanéves a legendás Tű, aki rendre befűzte a védőket

A grund nevelte, vékony srácként meg akart erősödni, ezért elment bokszolni, de „Mindig is a futball-labda jelentette az életemet” – mondta Zámbó Sándor a 75. születésnapja alkalmából készült interjúban a Nemzeti Sportnak. Újpestiként a Megyeri úton akart futballozni, végül a XV. Kerületi Vasasból öt labdáért vitte el a Dózsa… Előbb mutatkozott be az ifjúsági válogatottban (1962. szeptember 1., Lengyelország ellen 2:2), mint Újpesten, ahol 1963. augusztus 28-án, Szusza Ferenc edzősége idején a DVSC ellen debütált a 4:2-re megnyert mérkőzésen. Tisztában volt azzal, a kiváló lila-fehérek közé csak a bal szélen férhet be, Rossi Ferenc helyét „nézte ki” magának. Szusza Ferenc kedvelte a játékát, azzal adta az ifjúnak a 11-es számú mezt fél évig, hogy bizonyítson. A csatár úgy vélte, ha a klub történetének egyik legnagyobb egyénisége bízik benne, akkor nem hagyhatja cserben („Szusza mindig úgy hívott, hogy »kisöreg«, mert nem tudta megjegyezni a nevemet…”).

Pengés futballista volt – a cselsorozatok megtanulásába rengeteg munkát fektetett –, tudta, ki kell szolgálnia a „nagyokat”, Bene Ferencet, Dunai Antalt vagy Fazekas Lászlót, a vérbeli góllövő csatárokat. A társak nemes egyszerűséggel a Tű becenevet ragasztották rá, mert lakkozta a haját, amelynek szálai összeragadtak, hegyesek lettek, több se kellett Göröcs Jánosnak, aki azt mondta rá, tűfejű, ebből végül a Tű maradt meg. A DVSC 8:1-es legyőzése során csupán egy gólt lőtt, a Képes Sport mégis azt írta: „Zámbó, Zámbó és Zámbó. Szombaton oázis volt a balszélsőínség Szaharájában.”

Fiatalon nem élt sportszerűen, nem vetette meg az italt, dohányzott, Baróti Lajos edző ezért nem javasolta Lakat Károly olimpiai csapatába, amely 1968-ban Mexikóvárosban aranyérmes lett. „Helyette” csapattársa, Nagy László lett olimpiai bajnok, ezen rendre elviccelődnek. Az már nem volt annyira vicces, hogy az 1968. májusi Újpest–Fradin (2:2) kiállította Zsolt István játékvezető. Aztán fogta magát, egyszer csak letette a poharat és a cigarettát is. A rá következő esztendőben bekerült az év csapatába, előtte persze a válogatottba, az Újpesttel VVK-döntőt játszott a Newcastle United ellen.

Először a csehszlovákok ellen volt válogatott (2:0), és anno erről így írtak a tudósításban: „Nagyon akart, sokat mozgott, elég gyakran meg is szerezte a labdát (…) játéka elég szertelen volt.” Ott volt Prágában (3:3) és Marseille-ben is (1:4), és ezekre a meccsekre így emlékezett: „Sós Károly a prágai három hármas döntetlen során, mondjuk úgy, elcseszte a taktikát és a cseréket is. Ha igazi profik lettünk volna, ledaráljuk őket. A marseille-i mérkőzésen meg lelkileg nem voltunk rendben. De tudja, mi az érdekes? Én nyerő típus vagyok, mégsem bántott a vereség.”

A franciák elleni 1971. októberi Eb-selejtezőn parádésan futballozott. A sportlap szerint a jók közül is kiemelkedett: „…az első félidőben a mezőny legjobbja volt. Bejátszotta ez egész pályát, veszélyesen húzott kapura, sokat futott, jól cselezett, jól passzolt, a kritikus percekben pedig lelkesen védekezett.” Védőjéből, Jean Djorkaeffből – a világ- és Európa-bajnok Youri Djorkaeff édesapjából – bohócot csinált, „…volt olyan időszak, amikor a közönség felhördült, amikor Zámbóhoz került a labda, előre tapsolta remek cseleit”. A második gól leírását is érdemes felidézni: „Az egyre biztatóbban játékba lendülő magyar hozta fel a labdát a bal szélen, messze maga mögött hagyta Djorkaeffet, becsapta Bosquier-t és Rostagnit, ügyes cselek után erősen, félmagasan kapura csavart. Bent, az ötösön Dunai II és Novi összeütközött, a labda pedig a francia védőt is érintve a hálóba jutott.”

A balszélső pazar játékkal tette emlékezetessé 27. születésnapját.

Sajnos, az is emlékezetes, amikor az 1972-es Eb-elődöntőben Brüsszelben a szovjetek ellen kihagyta a tizenegyest.

„A felkészülés alatt a Gázművek-pályán számolatlanul lőttem a tizenegyeseket Géczi Pistának, mindig bemondtam neki, hová lövöm, de úgy is bevertem. Aztán a meccsen változtattam a nekifutási szokásomon és a hatalmas termetű Rudakov kivédte a lövést. Emésztettem magam, mit szólnak majd itthon.”

Persze itthon jöttek azzal, hogy le kellett feküdni a ruszkiknak, egy ideig tűrte, aztán kitalált egy történetet: „Kaptam egy levelet, menjek ki a Szabadkikötőbe, ott vár egy ajándék. Egy vonatkocsin elhúztak egy ponyvát, amely alatt egy T-34-es tank állt. De én nem vittem haza, hanem telefonáltam Brezsnyev elvtársnak, hogy köszönöm, de a tank nem fér be a garázsomba, inkább küldjenek egy ezerháromszáz köbcentis Zsigulit. És senki sem kételkedett benne, hogy ez igaz!”

A svédek ellen 1973 júniusában 3–3-ra végződő vb-selejtező is a magyar válogatott kiesését hozta. Zámbó gólt rúgott, amire évtizedek távlatából így emlékezett: „Tudja, mi jutott eszembe, amikor bevágtam a labdát? Hogy amikor gólt szerzek, vagy kikapunk, vagy kiesünk. A svédek ellen »csak« kiestünk. (…) De azt mondom, el kell fogadni, ami a múltban történt.”

Azt is, hogy csak akkor játszhatott volna külföldön, ha disszidál, de Varga Zoltán példáját nem akarta követni. Majd’ 34 évesen a Labdarúgás havilapban nyilatkozott: „Az edzéseken mindent elvégzek, persze már nem versenyzek a fiatalokkal, de hát nem is ezt várják tőlem. (…) Tudom, hogy mi az, aminek meg tudok felelni, be tudom osztani az erőmet (…), úgy érzem, hogy mindig tennem kell valamit, nem élhetek küzdelem nélkül.” 

Jó volt a viszonya Várhidi Pállal, akit fentről nógattak, hogy fiatalítson, de az edzőnek szüksége volt rá csereként, amit Zámbó akceptált.

„Vallottam, a lehető legtöbbet kell hozzátennem az »előadáshoz«. Ha az egy meccs, egy félidő vagy húsz perc, akkor ahhoz.”

Tíz évvel ezelőtt elment egy gyülekezetbe, amelyről ezt mondta: „Leszoktam a káromkodásról, türelmesebb lettem, én, aki izgága, agresszív pali voltam. Mindig is úgy véltem, adni a legjobb érzés, de a hit még jobban megerősített ebben. Régen hatalmas kereszt lógott a nyakamban, ma már tudom, ez külsőség, hivalkodás. A Jóisten benned él.”

Öt éve teniszezett.

„Játszik még?” – tettem fel e kérdést a minap. „Persze – jött a gyors válasz, aztán „zámbósan” hozzátette –, öregesen…” Hetente két alkalommal teniszezik, háromszor lábtengózik. Az egykor a BVSC-ben futballozó Farkas Józsefet, „Bringát” leszámítva civilekkel, ahogyan ő fogalmaz.

Az Újpest Nyíregyháza elleni meccsére kimegy a Szusza Ferenc Stadionba, ahogyan a Puskás Arénába a hollandok elleni mérkőzésre is, merthogy „Szenzációs a hangulat, imádom.”

Hogy mi lesz péntek este az eredmény?

Nem lenne Zámbó Sándor, ha nem azt válaszolná: „Mindenki ellen van esélyünk!”