Csak ma – Gyenge Balázs jegyzete

Kedves Miki! Mint az elmúlt húsz évben mindig január végén, gondolatban kicsit elcsevegek Veled. 

Jóllehet az életben csak egyszer futottunk össze, már meg nem mondom, melyik válogatott mérkőzés előtt a Népstadionban, és akkor is csak a bemutatkozásra jutott idő, de boldogság öntött el, hogy tudsz rólam, mert akkor már Portugáliában játszottál, én pedig ott nevelkedtem. Külön öröm volt számomra, hogy nem sokkal később egy kedves kollégám említette, valamiért szóba kerültem köztetek, és megjegyezted: „Nem tudtam, hogy sportingos.” 

Merthogy most eszembe jutott egy sportingos történet, amit nem is tudom, miért nem mondtam el Neked eddig. Noha egy világ bújik meg benne.

Arról már tudsz, hogy húsz éve gyakorlatilag az elsők közt értem ki Lisszabonba a ravatalodhoz, ahol több százezer portugál emberhez hasonlóan én is megrendülve álltam, majd több millió portugálhoz és magyarhoz hasonlóan én is meg- és elsirattalak. 

Arról is tudsz, hogy a temetésedre nem mentem el, mert kinn maradtam Lisszabonban, amit viszont még nem mondtam el, hogy a nélküled rendezett első bajnoki fordulóban kimentem a José Alvaladéba, ahol a Sporting a volt csapatodat, a Portót fogadta. A Portót akkor José Mourinho edzette, és aztán májusban meg sem állt a Bajnokok Ligája-győzelemig.

Ám aznap a rangadó sportértéke csak másodlagos volt. És ezt már a meccs előtt érezni lehetett. 

Néhány órával a kezdés előtt találkoztam néhány sportingos bajtársammal, mindenkin egyenszerelés, a nekünk oly csodás zöld-fehér mezek. Ekkor Luís, akivel korábban egy egyesületben sportoltunk, lekapta magáról az övét, alatta egy szürreálisnak ható, pirosan izzó Benfica-mez feszült. Megfordult, 29-es mezszám, Fehér-névfelirat. 

„Só hoje”, azaz „Csak ma” – ennyit mondott, és visszavette a Sporting-mezt. Mi, többiek némán néztünk egymásra, de mindenki tudta, ez így van rendjén, némaságunk volt a beleegyezés.

A stadionban aztán szét kellett válnunk, mert bár pártoló tag vagyok, az ilyen rangadókra a tagságimmal nem vehettem első körös jegyet, második kör pedig nem volt, mert az elsőben elkelt minden belépő. Maradt az akkreditáció és a sajtótribün, ahonnan viszont tökéletesen ráláttam a barátaimra. 

És láttam, hogy amikor a csapatok kivonulása után a zuhogó esőben a játékosok felálltak a kezdőkörön, az óriás kivetítőkön pedig a Te arcképed jelent meg, és mindenki Rád emlékezett, Luís ismét levette a Sporting-mezt, és a Neked szóló taps egy része annak a 29-es, piros Benfica-meznek is szólt. 

Erre csak aznap kerülhetett sor, soha máskor, de aznap így kellett történnie. 

És megértettem, hogy milyen erő rejlik ebben a két szóban: csak ma.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!